A modern világ egyenlőtlenségének okait vizsgálja az amerikai Brown Egyetem közgazdász professzora, Oded Galor idén angolul és magyarul is megjelent könyvében. Nem a felszínes, hanem a mélyben rejlő okokat keresi, ott kutat, ahol szinte láthatatlanul őrölnek a történelem fogaskerekei a Homo sapiens megjelenésétől a bolygón. Láthatatlanul, de annál hatékonyabban. A kontinensek, országok közti egyenlőtlenség egyik kulcsa az a sokszínűség, amely még nem veszélyezteti a társadalmi kohéziót, ám a különböző eszmék és gondolatok megtermékenyítik egymást a fejlődés érdekében.
És akkor azt olvasom, hogy „rengeteget lehetne elérni olyan oktatási programokkal, amelyek (…) a nagymértékben homogén társadalmakban az új ötletek iránti nyitottság, a kételkedés és a fennálló rend megkérdőjelezésének előnyeit propagálják. Valójában bármilyen intézkedés, amely sikeresen javítja a pluralizmust, a toleranciát és a másság tiszteletét, fokozza a társadalom diverzitását, ez pedig előnyösen hat az ország termelékenységére.”
Most már legalább értem, hogy miért vagyok olyan pesszimista Magyarország sorsát illetően.
Világos, hogy a jelenlegi politikával, amely homlokegyeneset az ellenkező irányba mutat, miért nem fogjuk utolérni Ausztriát. Hiszen az olyan fogalmak, mint a fent említett nyitottság, kétely és a megkérdőjelezés nálunk egyre homályosabbak és egyre gyanúsabbak.
Persze ha minden és mindenki a feje tetejére áll, akkor még érkezhetnek tömegestül megfélemlített és szabadságra vágyó nyugat-európaiak tíz-húsz év múlva a menedéket jelentő Magyarországra. Én itt, a nyugtalan és zavaros Bécsben inkább azt tapasztalom, hogy a már így sem kicsi magyar kolónia gyarapodik újabb és újabb magyar családdal. A kiábrándultság különböző szintjén érkeznek, és nagyon ritka az az eset, amikor bárki is hazaköltözik. A trend tehát most is, ahogy már a valóságban lenni szokott, a megjósolt esemény fordítottja.
Bécs számos jelét adja, hogy hallani sem akar arról a másik Bécsről, amelyben az „a hatalmas tömeg, amelyet megtévesztett egy kicsinyes, veszélyes és jövő nélküli nemzetfelfogás” – ahogy azt Éric Vuillard írja nagyszerű, Napirenden című esszéregényében – oly lelkesen éljenzett egy „borzalmasan különös, lírai, nyugtalanító hang” előtt, akit Hitlernek hívtak. Tudjuk, őket sem a társadalmi diverzitás elérése fűtötte. Bécs jól láthatóan tanult a múltból. Befogadóvá vált, mind az emberek, mind az új ötletek terén, még ha itt is akadnak még morgolódók – az ő hangjuk egyre halkabb. Ám sokat tud a kételyről, a nyitottságról, és már nem engedi elbódítani magát akármilyen rendtől. Láttam szivárványszínű zebrát, zászlókat iskolán és villamoson, és nem tapasztaltam dühöt vagy értetlenséget. Láttam bevándorlókat, letelepedőket, akikben nincs semmi meglepő, hiszen, ahogy Galor figyelmeztet, „a történelem nagy részében szinte az egész világon az ilyen nagy mértékű diverzitás volt az általános”. Persze ez el is hozta a maga konfliktusait, háborúit. De Bécs már nem akar háborúzni. Bécs él és boldogan kételkedik. Esze ágában sincs önmaga ellen fordulni.