Heti abszurd: Orbán Viktor nem érzi a nagy-magyarországos sálja súlyát, és most itt, ha már foci, ne a dekára gondoljunk

A szólásszabadság nyert gigászi csatát a héten, miután a Budai Központi Kerületi Bíróság úgy döntött, lehet az egyik legkorruptabb végrehajtónak nevezni az egyik legkorruptabb végrehajtót.

Létezik tán végrehajtók olimpiája, melyen valaki az adott számban 924 millió forintnál is több illegális jövedelemre tett szert, és még versenyben van? Mindezt azután, hogy a tűzeszű „drágám, az előzetesből telefonálok, rejtsétek el apáddal a luxusórákat és az ékszereket, senki sem tudhat ezekről!”

Schadl György Hadházy Ákos ellen nyújtott be becsületsértési keresetet. Nehezen értelmezhető a kontextusban a becsület fogalma, ám a bíróság csak talált fogást a papíron, s úgy vélte, fentebbi objektív mércével mérve sem eltúlzott kijelentés, csupán vélemény, s mint ilyen, szabad.

Innen nézve kisebb, máshonnét nézve nagyobb diplomáciai botrány kerekedett Orbán Viktor sálja körül, miután Bukaresttől Bécsen és Zágrábon át Kijevig több szomszédunk külügyminisztériuma jelezte magyar partnereinek, nem vették jó néven, hogy miniszterelnökünk nagy-magyarországos kiegészítőben illegette magát egy futballmeccsen. A legviccesebbek az osztrákok voltak, akik vetettek egy pillantást a térképre, ami igazolta fennálló ismereteiket, miszerint az Osztrák-Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság nagyjából száz éve megszűnt létezni, és ígérték, barátilag tájékoztatják is majd erről a látszólag hiányos történelmi-kartográfiai ismeretekkel rendelkező magyar kormányfőt. Csakhogy a sál feltehetőleg nem egyedi, magyar rackajuhok teliholdnál leborotvált szőréből kézzel szőtt, szűzlányok vérével pirosra festett darab, hanem bizony az átlagos magyar futballszurkolónak szánt, irredenta érzelmiséget és összetartozást szimbolizáló divatcikk, amit leginkább az vesz magára, aki nem érzi egy ilyen sál súlyát, és most itt – ha már foci – ne a dekára gondoljunk.

A miniszterelnök a Facebookon reagált a sálját övező, szerinte túláradó figyelemre. „A foci nem politika. Ne lássunk bele olyat, ami nincs. A magyar válogatott minden magyar csapata, bárhol is éljenek!” – közölte, holott itthon éppen ő tette politikai üggyé a focit (meg az összes többi sportot, amit sportszerűtlen fideszes politikusok vezetnek). S mit akart ezzel mondani a költő? Akkor ő meg minden magyar miniszterelnöke, bárhol is éljenek, Tuvalun vagy Tongán? Nagyszerű hír, hogy Revans címmel hamarosan piacra dobnak egy magyar fejlesztésű, lövöldözős videójátékot is, melyben Trianonért kell bosszút állni – de van itt még bosszúpiaci rés, Mohács, Rigómező, 1956, mi aztán győzzük ellenséggel.

A parlamenti Fidesz-többség megszavazta az utóbbi 12,5 év leggyomorforgatóbb salátatörvényét (a verseny nem kicsi – a szerk.), így a jövőben az egyén felelőssége (szocproblémája) lesz gondoskodni magáról, s ha ez nem ilyen pofonegyszerű, mert mondjuk képtelen az önellátásra, akkor oldja meg a családja vagy az önkormányzat, a Jóisten meg az egyházak, a civilek, bárki, csak az államnak ne kelljen. Kezdhetnék inkább a gondoskodással felhagyást mondjuk Budai Gyulával, aki éppen a sálpurparlé kapcsán követelte, hogy akkor Zelenszkij ukrán elnök meg kérjen bocsánatot azért, mert majdnem kirobbantotta a III. világháborút. Sakk-matt, kidobtuk az agyunkat a kukába, és már el is vitték.

Személyes és egyéni szocproblémám, hogy a héten hogy, hogy nem, ellopták a kukánkat. Azóta egy Kafka-regényben érzem magam, a szürreális abszurditás elemi erővel tört be a mindennapjaimba, úgy is mint: ki tesz ilyet és miért, meg hol gyűjtsem a szemetet addig is, míg másikat kérek? Néha egy csehovi hősnő múltba révedésével nézegetek körbe, hátha valahogy időközben visszakerült elfogyasztott és elhasznált dolgaink földi maradványainak (csomagolások, csumák és egyéb csecsebecsék) plasztikszarkofágja. Vagy lejátszom magamban a kuka-Mátrix-trilógiát, talán egy másik valóságba került át, talán rég mi kerültünk át, keresem a szememmel, hol lehet a hiba, hátha meglátom a duplikált fekete macskát.

Hasonlón érezheti magát Vidnyánszky Attila, aki egy frontharcos eltökéltségével ecsetelte egy polgári szalonban a szerinte gerinccserére szoruló SZFE áthangolására tett kimerítő kísérleteit. „Kedves Attila! Én úgy tudom, hogy a front Herszonnál húzódik. Biztos, hogy ott vagy?” Írta neki erre Cserhalmi György, a Nemzet Színésze a Színház Online-on, miután 85 SZFE-s hallgató is kikérte magának az ideológiai megbélyegzést (liberálisozást) kuratóriumi elnöküktől. Nekem a Kincs, ami nincs jutott eszembe, Kamaszuka, az öreg szamuráj és jó katona, aki a háború után 36 évvel is harcol a fantomellenséggel. Még mindig a kultúrharc és a liberálistúlsúly-vízió a Puffin lekvár, ami erőt ad és mindent lebíró akaratot?