Mi legyen a karácsonyi menü, lepett meg a dilemmával a nejem. Jó ideje nem hallottam már ezt a kérdést. Az utóbbi pár évben ugyanis mi utaztunk a rokonokhoz, ahol terített asztal várt. Míg mi a logisztikával foglalkoztunk, hogy mindenki a kellő helyen legyen a kellő időpontban (mozaikcsaládoknál ez egy végeérhetetlen játék, hogy a kecskék is jóllakjanak és a gyerek is megmaradjon), addig mások megtervezték a menüt, beszerezték a hozzávalókat és szépen feltálalták. Idén viszont úgy döntöttünk, hogy maradunk Bécsben, az otthonunkban, a négy falunk között, elég abból, hogy az ünnep nem más, mint folytonos zötykölődés A-ból B-be. Szeretnénk mi is a tévé előtt lustálkodva megnézni a kívülről fújt filmeket, pizsamában lézengeni és nem törődni semmilyen megbeszélt időponttal. Ennek viszont az az ára, hogy most nekünk kell sütnünk-főznünk.
Az édességeket hamar kipipáltuk, sőt még szelektálni is kellett, hiszen egyre-másra idéztük fel a régi karácsonyok finomabbnál finomabb sütijeit. Nálunk például hosszú ideig a francia színésznőről, Sarah Bernhardtról elnevezett édesség és a non plus ultra vitte a prímet. Mind a kettő habcsókos cukorbomba, sok vajjal, kakaóval, dióval. Anyám ráadásul majd két napig készítette, aminek igazán csak én örültem. Ilyenkor még azt is kikönyörögtem, hogy ne menjek óvodába, csakhogy végigkóstolhassak minden fázist, kinyaljak minden edényt. Más kérdés, hogy a hozzávalókat a kommunista Romániában, már hetekkel, hónapokkal előtte gyűjteni kellett, megmozgatva minden szálat.
Rendben, de mi legyen a sós menü, nézett ránk harciasan a nejem, mert a gyerekkel túlságosan elmerültünk a cukormámorban. Eddig az alapkő a halászlé volt, de kérdés, hogy lehet-e Bécsben pontyot venni. Eddig még nem láttunk, pisztrángból, lazacból, tonhalból és más tengeri halakból pedig nincs igazi bajai halászlé. (És akkor még nem beszéltem a hamisítatlan gyufatésztáról és a halászlékockáról.) A töltött káposzta maradt tehát az egyetlen mozdíthatatlan pont, a leendő menü világítótornya, amely majd beragyogja az egész kompozíciót. Jöttek az ötletek (nálunk például húsleves volt, mert anyám nem szerette a halászlét), de a nejem szerint egyik sem volt igazán ünnepi. Akkor már engem is furdalni kezdett a kíváncsiság, hogy mitől lesz egy kaja a karácsonyi asztalra való. A lasagne vagy a paprikás krumpli miért nem érdemelheti ki ezt a dicsőséget? Vagy a tócsni, ami egyébként a karácsonyi vásárok egyik kellőképpen túlárazott szereplője a puncs mellett? De a sült kolbásztól sem idegenkednék, tettem hozzá. Nem jutottunk közös nevezőre. A libát, kacsát én nem szeretem, a nejem a marhától idegenkedik, tepsiben sült halat pedig olyan gyakran eszünk, hogy teljesen lekopott róla az ilyenkor elvárható varázs.
Ekkor kértünk tanácsot az ismerőseinktől, hogy kinél mi kerül az asztalra. Sokan a gesztenyekrémleves mellett kardoskodtak, van, ahol vad – szarvas – kerül ilyenkor az asztalra, mások sonkát főznek, mintha húsvét lenne. Megint máshol a karfiolkrémleves és a rántott csirke krumplipürével a kirobbanthatatlan, mert ezt szeretik a gyerekek. Dusi számára is a konyhaművészet csúcsa a rántott szelet, csak mi nem szeretnénk egész ünnep alatt olajszagban ülni, figyelmeztetett a nejem, aki még a pirítós után is szellőztet. Én úgy vagyok ezzel, mint a Téli berekben a kutya – kint sem fázom, bent sem fázom, de ha a melegben rám eresztik a hideget, akkor igenis fázom. Így aztán állandó harc dúl a szerintem túlzottan szenzitív szaglóidegekkel rendelkező nejem és az én makacs szellőztetés-ellenességem között. Én tényleg úgy élnék télen a lakásban, mint a barlangban, ahol inkább legyen büdös, mint hideg, ráadásul csak pazaroljuk a drága energiát, mert az üldözendő szagokkal a meleg is hamar kisurran. Szinte hallom ilyenkor hogyan panaszkodik a folyton bekapcsoló gázkazán. Fújtat, dohog, mint egy dühös vénember, akivel újra és újra elvégeztetik a már késznek hitt munkát.
Azóta is szakácskönyvekkel álmodom, éteri mosollyal az ajkamon veszem be magam a konyhába, ahol már várnak a fotogén hozzávalók, avatott mozdulatokkal készítek elő mindent, csattog a kés, pörög a kezemben a fakanál, szinte hallom a fülemben Dragomán és Váncsa elismerő dörmögését, sőt, az irigységet magát, de valami az utolsó pillanatban mindig odakozmál vagy elfő, alaktalan masszaként dől be a nappaliba az elrontott menü, amit ráadásul nekem kell feltakarítanom a családi óbégatástól övezve. Plusz egész napos szellőztetés.
Most ott tartunk, hogy a tócsni, a húsleves és a töltött káposzta áll nyerésre, hacsak nem kopogtat be hozzánk néhány lelkes angyal, akik karácsonyi díszek helyett pontyot adnának át, hogy ezzel segítsék tökélyre csiszolni a menüt. Hó már van, s talán lesz is, a lejátszóban bekészítve a legnagyobb időszakos slágerek, várom, hogy kilengjen bennem a giccsmérő, és elöntsön a békesség. Nehéz év volt, ki tudja, mi jön még, teljesen érthető, hogy éhezünk a csodára. Arra, hogy vár ránk valami a közös, nagy fa alatt. És arra is, hogy lesz elég erőnk megköszönni.
