A kultúra rovat irodalmi évértékelőjeként idén lapunk költőket, írókat kérdezett meg arról, milyen volt a 2022-es évük. A kérdést úgy fogalmaztuk meg, melyik könyvre, műfajra, prózára, költeményre, drámára, irodalmi alakra emlékeztette őket ez az év. A válaszadást írásban kértük, ezenfelül szabad kezet adtunk a szerzőknek, és a terjedelemnek is igen tág határokat szabtunk. Ez alapján a négy megkérdezett alkotó, Cserna-Szabó András, Erdős Virág, Gerlóczy Márton és Karafiáth Orsolya a vártnál is kreatívabb és izgalmasabb válaszokat adtak a kérdésre.
A József Attila-díjas Cserna-Szabó Andrásnak idén jelent meg a Zerkó, Attila törpéje című ókori környezetben játszódó könyve, amelynek címszereplője és elbeszélője egy óriási hímtaggal rendelkező berber törpe. Ennek ellenére a szerzőnek nem egy ókori mű jutott eszébe: „Engem az idei, 2022-es év a nyolcvanéves Hajnóczy Péterre emlékeztet. Nekem ugyanis ez Hajnóczy-év volt. Ilyen magán emlékév. Elolvastam újra a Hajnóczy-összest (a halála után, 1982-ben összegyűjtött írásait), és megint konstatálnom kellett, hogy (talán Hazai Attilát leszámítva) az utóbbi fél évszázadban senki nem volt ennyire progresszív a magyar prózában, mint ő. Megvettem köteteinek első kiadását is, hátha úgy másként szólnak (egyébként tényleg másként). Az utolsó kötet (Jézus mennyasszonya) és a hátrahagyott írások már-már az „irodalmi punk” kategóriáját súrolják, nekem Bódy Kutya éji dala című filmjéhez és a két A. E. Bizottság-bakelithez hasonlítanak leginkább. Kimentem hozzá a Farkasréti temetőbe, gyújtottam gyertyát, hallgattunk, ő a föld alatt, én a padon (az ember válogassa meg, kivel hallgat). És újraolvastam kedvenc Hajnóczyról szóló írásaimat is. Esterházyt („Szinte egyetlen célja, mániákus erőfeszítése: méltósággal vereséget szenvedni.”), Petrit („ilyen selyembivaly még egy már nem akad rám”), Sükösdöt („szövegeinek a gyémántköszörűse”) és Mészölyt („Ha mód volna rá, egy idősebb pályatársa üzenné neki, hogy a magány valamiféle érdemrend lehet, csak nem közlik, miért tűzik a mellre.”) Sokat gondolkoztam a H-humorról és a H-horrorról. Sokat arról is, hogy jogunk van feladni. Meg arról, hogy épp akkor hal meg, mikor Tar Sándor első könyve megjelenik. Meg a legendák természetéről. Hiszen Hajnóczy legenda (is). Ködlovag, s mint ilyennek, csupa balladai homály az élete és a halála. Az egyik ilyen legenda – ezt pl. ő gyártotta –, hogy annak a magyar jakobinusnak, Hajnóczy Józsefnek a leszármazottja, akit a Vérmezőn lefejeztek. (Valójában persze nem, Hasznos Ödönként került lelencházba, onnan nevelőszülőkhöz az Üllői útra.) Olvasgatni kezdtem Hajnóczy Józsefről, ha már a róla elnevezett budai utcán annyiszor sétálok. Például ezt találtam: 1795 május 20-án ötüket végezték ki a Generális réten, Martinovics (aki az utolsó volt a sorban) elájult az első lefejezést látván, úgy kellett odavonszolni a bakóhoz. Hajnóczy viszont „bátorságot és egyúttal megható méltóságot mutatott. Arczvonásai nem változtak, szelid mosoly vonult el ajkain, midőn feje a törzstől elvált.” És itt mindent megértettem. Néha a legenda erősebb és igazabb a valóságnál vagy a vérnél. Ezek ketten tényleg rokonok voltak: Hajnóczy Péter prózáját ennél szebben nem is lehetne jellemezni: szelíd (tán egy kicsit cinikus) mosoly az elkerülhetetlen pusztulás (önpusztítás) közben. Kíméletlen humor és metafizikai horror.”
Gerlóczy Márton tavalyi regényének folytatásával jelentkezett, szeptemberben ő lett a Merítés közönségdíjasa, melyet épp a Fikció 1. – A katlan című könyvéért ítéltek oda a Moly.hu közösségi oldal felhasználói. Idén jelent meg a Fikció 2. – Az örvény, a mozgalmas identitásthriller folytatása, a szerző így jellemezte az évét: „Békével kezdődött az év, január végén megszületett Mirkó. Egy hónappal később már mindenhol az ő nevét olvastam, minden az ő hiányáról szólt. Béke és háború. Tolsztoj Lev. Mi vidéken vagyunk. Áprilisban úgy tűnt, azt mondták, Magyarország a világ legjobb helye, én már majdnem elhittem, olyan meggyőző a Tállai úr, amikor a villanyoszlopról néz le rám. Nyáron aztán már a cégem megszüntetésével és a gázóra baszkurálásával töltöttem az időt, miközben tüzesen sütött le, és szétégette a füvet, a nap sugára, a kútból pedig eltűnt a víz.”
Karafiáth Orsolya, a sokoldalú alkotó több publicisztikájában reflektált az évre, lapunknak így válaszol – „Lassan egy éve hangzott el a Mondat. ("A politika egy olyan világ, amely közel van a költészethez"). Nem is igen emlékszünk már, ugye? Prózai dolog a felejtés. Főleg, ha azért történik, mert mindig újabb súlyokat kap a memória. Azóta kitört a háború. Azóta a tüntetések (KATA, pedagógusok) jelszavai is összetöpörödtek. Év elején arra gondoltam, a politika műfaja inkább a csasztuska, semmiképp nem a szabadvers. De ez az év bennem már inkább az elnémulásé. Mert nem jó mű az, amiben a szavaknak nincs egyértelmű jelentésük. Egy műnek kommunikálnia kell. Ennek az évnek még rendes üzenete sincsen.” – írta Karafiáth Orsolya, majd egy következő bejegyzésben hozzátette – „Csoda, hogy egy gyerekkönyv jut eszembe? Varga Katalintól az Én, Te, Ő. És benne a gonosz Kalamona, aki túszul ejtette a józan észt, azaz a rendszert a nyelvben. A mesében bármi lehet, megoldás is lesz persze. És érzem, ezek enyhítő, nyugtató, mágikus gondolatok. És még van bennem annyi realitásérzék, hogy felmérjem, nincs köze a valósághoz.”
Erdős Virág két verseskötettel is büszkélkedhet az évben, az egyik a könnyei, melynek rafinált címadása arra utal, mintha a költő könnyeit tartalmazná, a másik kiadvány pedig az Énekes könyv, mely kifejezetten 2022 karácsonyára készült. Az Énekes könyv a szerző verseinek ugyancsak általa írt dalszöveg-változatait tartalmazza, a kötethez kottákat is mellékelt. Erdős Virág stílszerűen egy huszonkétsoros verssel válaszolt kérdésünkre.