Az olvadó jég egyik legjelentősebb következménye a globális tengerszint emelkedése. Az ipari forradalom előtti szinthez képest akár már 1,8 fokos globális melegedés esetén is visszafordíthatatlan emelkedés indulhat el (a COP27 eredményei alapján még ezt a szintet sem tudjuk tartani). Nem csak a tengerszint emelkedése, vagy az arktikus (Északi sarki) nyári tengeri jég elvesztése az egyetlen jele a hóval és jéggel borított területek (krioszféra) fokozatos összeomlásának. Idén márciusban az Antarktisz keleti részén a normálisnál 40 fokkal magasabb hőmérsékletet mértek. A szokatlan meleg, az olvadékvíz és az amúgy is kevesebb hó egyaránt hozzájárult a 2022 júliusában, a Dolomitokban történt katasztrofális gleccseromláshoz, amely több ember életét követelte. Az európai nyári hőhullámok következtében az Alpokban több mint 5 százalék veszteség lépett fel a gleccserekben - olvasható Kis Anna meteorológus elemzésében, amely a Másfélfok nevű környezetvédő oldalon jelent meg.
Az olvadó jégnek számos hatása van, távolabbi helyeket és egészen más természeti jelenségeket is befolyásolhat. Ilyen például a tengerszint-emelkedés mellett a vízhiány vagy éppen az áradások kialakulása, a lavinák vagy vegetációtüzek pusztítása, továbbá egyes extrém időjárási események bekövetkezte is.
Az Északi-sarkvidék melegedése 1979 óta négyszer gyorsabb a világ többi részéhez képest. 1972 óta legalább 40%-kal csökkent a teljes nyarat „túlélő” arktiszi tengeri jég. Az északi-sarkvidéki területek fokozott melegedésnek egyik fő oka a nyári tengeri jég extrém vesztesége. Ráadásul egy ördögi kör is kialakulhat az olvadás által: a sötétebb felszín (az óceán sötétebb mint a jég) több hőt nyel el, és az óceán melegedése is felgyorsítja a tengeri jég veszteséget. Az Arktisz az elmúlt 20 évben a téli tengeri jég térfogatának egyharmadát veszítette el, ami főleg a vastag, többéves jég eltűnését jelentette. Ezt vékonyabb, szezonális jég helyettesíti, ami viszont teljesen elolvad a nyár folyamán.
Ha a magasabb hőmérséklet miatt gyorsabban kezd olvadni a jégtábla, akkor azt évezredekig nem tudjuk megállítani vagy visszafordítani, még akkor sem, ha a hőmérséklet stabilizálódik egyszer vagy elkezd csökkenni a szén-dioxid a kivonó módszerek alkalmazásával.
Az északi-félteke körülbelül 22 százalékát teszi ki a permafroszt – ezen területek olvadása hozzájárul a légköri üvegházgáz-koncentráció emelkedéséhez, hiszen szén-dioxid, illetve metán szabadulhat ki hosszú évek óta tartó jeges rabságából. Mivel az Arktikus területek a globális átlagnál nagyobb mértékben melegszenek, különösen sebezhető a permafroszt is és az olvadás következében csökkenő fényvisszaverő képesség tovább erősíti a melegedést, amely aztán további üvegházgáz kibocsátással járhat. A felszínközeli permafroszt 40 százaléka eltűnhet 2100-ra, még akkor is, ha 1,5 fok közelében tartjuk a melegedést (ha elérjük a 4 fokot, akkor 70 százalékos lesz a várható veszteség). A permafroszt olvadása emberi léptékben nézve visszafordíthatatlan, mert a visszaállítása évszázadokban, évezredekben mérhető.
A változások a sarkvidéki óceáni területeket sem kímélik: a melegedés és savasodás veszélye az ökoszisztémákra leselkedik, míg az édesvízi olvadékvíz a sótartalom relatív csökkenését eredményezi, amely az áramlási rendszereket bolygathatja meg. Az óceán savasodása gyorsabb ma, mint az elmúlt 300 millió évben bármikor. A savasodás visszafordítására jelenleg nincs gyakorlat.
Az egyetlen megoldás tehát, ha mérsékelni akarjuk a krioszféra elemeinek olvadását és azok következményeit, az azonnali és radikális kibocsátáscsökkentés. Az alacsony kibocsátással számoló forgatókönyvek szerint 2030-ra az üvegházgáz emisszió 2010-es értékének 50 százalékos csökkentésére lenne szükség, majd 2030-2050 között tovább kellene folytatni ezt a tendenciát, 0 közeli szintig. 2050 után pedig a negatív emisszió (vagyis több szén-dioxidot kötünk meg, mint amit a légkörbe bocsátunk) lenne a cél – így a szén-dioxid szint gyorsabban hanyatlana, amit a hőmérséklet is követne.
A COP27-en sajnos a kibocsátás-csökkentés terén nem történt érdemi előrelépés, továbbra is azon a pályán vagyunk, amely a 21. század végére (az ipari forradalom előtti szinthez képest) 2,4 fokos hőmérséklet-emelkedést eredményez. Pedig csak a két legalacsonyabb emisszióval számoló forgatókönyv esetén van esélyünk arra, hogy megelőzzük a krioszféra változása következtében fellépő, lényegében permanens (legalábbis az emberi élet időskáláján állandó) hatásokat.
