Magyarországnak meglehetősen kevés barátja van Európában. És most nem arra gondolunk, hogy az Orbán-rendszer nem igazán népszerű, hanem arra, hogy van-e, aki szót emel értünk, kiáll mellettünk, ha úgy van. Márpedig általában úgy van, mi pedig rendszerint egyedül vagyunk. A magyar és a lengyel nép legendás barátságának például sosem látszottak tisztábban a határai, mint most: ez bizony legfeljebb csak történelmi rokonszenv, amelybe nem fér bele a jelen hazai rezsim egyoldalú vonzódása a putyini terrorállamhoz.
Viszont mégiscsak van egy kivétel: Finnország volt mindmáig az a különleges helye a kontinensnek, ahol az ottlét motivációjától függetlenül jó volt magyarnak lenni. Tanulni vagy dolgozni, magán- vagy hivatalos úton, egyénileg vagy csoportosan – bárhogy is ment valaki a finnekhez, mindig megtapasztalhatta, hogy magyarként különleges, már-már testvéri szeretettel fogadják. A nagypolitika, amely elvben mindig szövetségeseket keres, a gyakorlatban valamiért sosem épített erre a testvériségre (sem a bal-, sem a jobboldali kormányok alatt), de attól még létezett, és helyi szinteken éltek is vele: csak annak a magyar városnak vagy falunak nincs finn testvértelepülése, amelyik nem is akarta soha, hogy legyen.
Ráadásul ebben a kapcsolatban a legutóbbi időkig mi voltunk a csodált nagy testvér Európa közepéről, a finnek pedig – legalábbis a szittya-hun eredettörténet megszállottjai számára – a „halszagú rokonság”. Jellemző amúgy (bár most már valószínűleg mindegy), különösen annak tükrében, hogy a tetszhalott orosz medve alól kikászálódó Finnország Európa elmúlt 500 évének egyik leglátványosabb gazdasági-társadalmi sikertörténetét mutatta be a 90-es évek eleje óta.
Sajnovics János jezsuita magyar nyelvész lappföldi kutatóútjával kezdődött 1769-ben, Hende Csaba és Németh Zsolt helsinki „tényfeltárásával” pedig hivatalosan is véget ér 2023. márciusában. Az utolsó ország, az utolsó nép, amelyik még szeretett minket – aki megtapasztalta, tudja: őszintén –, most gyanakodva és növekvő ellenszenvvel várja ezeket a móriczi időkből ittragadt figurákat; a napnyugati bölcseket, akik jönnek a NER-ből, hogy demokráciából leckéztessék egy kicsit a finneket.
Sajnos ez jön át minden csatornán; testvérvárosi, tudományos, baráti, diákcsere-, sport- és persze politikai kapcsolatokon keresztül: hogy nem értik, de ezt a szintet, ezt a mélységet már nem is akarják megérteni. A NATO-tag Magyarország a XXI. század egyik legsötétebb, a szomszédait nyíltan leigázni kívánó diktátora kedvéért hónapok óta akadályozza, hogy egy erős hadsereggel rendelkező, de sokszáz éve az orosz elnyomás árnyékában élő európai állam csatlakozhasson a védelmi szövetséghez: erre a rokoni finn nyelvben nincsenek megfelelő kifejezések. 250 évnyi önzetlen barátság megy a levesbe azért, hogy Orbán Viktornak legyen egy újabb jópontja a magyarokat ugyanezen idő alatt rendszeresen leigázó és megalázó Oroszországnál - ez az egész annyira lehangoló és (hogy is mondta a tízmilliókért reciklált 56-os emléknóta?) halszagú.