Közeledik a nap, hogy beszélnünk kell a gyerekkel. Méghozzá arról, amire a legtöbb szülő egy szót sem szeretne vesztegetni. Csakhogy Szél Dávid remek könyvében (Tabuk és dilemmák a gyereknevelésben) világosan érvel amellett, hogy összehasonlíthatatlanul jobb, ha a 8-10 éves gyermek a szexualitással nem a pornó révén találkozik. Hiszen ez pillanatok alatt kétségbe vonja és felülírja mindazt, amit korábban a szüleitől a szerelemről hallott, vagy épp arról, hogy miként született ő maga.
Dusi is imádja elmeséltetni velünk azt, hogy miként ismerkedtünk össze, és azt is, hogy ő hogyan született. Az elbeszélés nehézségei már itt jelentkeznek, hiszen azt sosem hallgatjuk el, hogy mi a nejemmel akkor találkoztunk, amikor ő egyéves volt, ami logikusan vezet odáig, hogy akkor el kell mesélni a másik apa (az eredeti?, egyetlen?, igazi?) történetét is anyával, vagy legalábbis mesélni kell arról az időszakról. Nyolc és fél évesen persze még nem egészen érti, hogy igazából mi mozgatja ezt az egész bonyolult históriát, de elfogadja és nagyon is élvezi ennek előnyeit, hiszen több szülő több szeretettel és odafigyeléssel jár. Az ő szemszögéből szerencsére még ilyen egyszerű a helyzet.
Csakhogy a felmérések szerint a fiúk átlagosan 9-11 évesen látnak legelőször pornót, amelynek mondani sem kell, nem sok köze van a romantikához. A veszély onnantól élesedik, amikor önállóan kezdik használni a számítógépet és ezt-azt már beütnek a keresőbe. Dusi még csak a gyerektartalmakat nézni, de már megtalálják a kéretlen reklámok, és néha ő is kezd szörfölni. A minap például egy igen egészséges smoothie receptjével állt elő, amit a neten talált. Jellemző, hogy az összetevőkből a banánra és a csokigolyókra emlékezett. Meg is csinálta nekünk a roppant egészséges és az alakunkra igencsak odafigyelő turmixot.
Szél Dávid egyébként felsorol néhány elképesztő adatot. Az internetes tartalom harmada pornó, többen klikkelnek rá, mint az Amazonra, a Twitterre és a Netflixre együtt, és ezen tartalmak háromezer dollárt hoznak másodpercenként. Tizenhat éves korára szinte minden fiú fogyasztóvá válik. Nem kérdés hát, hogy megkerülhetetlen a probléma. És tényleg csak megelőző beszélgetéssel lehet kivédeni az első, sokkszerű találkozást. A könyvben a szakpszichológus arra is kitér – igen találóan –, hogy ez a pornó ráadásul már rég nem az a pornó, amelyen mi szocializálódtunk. Nem az, ami a nyolcvanas években volt, de még csak az sem, ami a kétezres évek elején. Sokkal több a durvább és erőszakosabb változat. Ami korábban szélsőségesnek számított, ma népszerű kategória. És kéretlenül érkezik.
Jómagam egy fénykép révén találkoztam az iparral kamaszkorom elején, naivitásom csúcsán. Elképzelni sem tudtam, hogy én is képes lehetek olyasmire, amit ott látok. De akkor mit csinálok majd helyette? Mindent mégsem lehet kidumálni. Aztán persze lehullt a lepel, kiderült, hogy vannak rejtett tartalékaim, de a szerelem izgalmát szerencsére nem tompította egy pillanatig sem. Nem tartozom az erkölcscsőszök közé, nem üldözöm a pornót, miközben tudom, hogy egyetlen őszinte pillanata sincs. Talán úgy vagyok a tematikus filmekkel (így neveztük magunk között), mint a horrorral: tudom, hogy a szörny nem létezik, a vér művér, és senki sem halt meg a stábtagok közül. Tudom, hogy sok olyan pillanat adódik egy férfi életében (ahogy az enyémben is), amikor rákattint, kíváncsiság, kényszer, kényelem, hogy csak a „k” betűs szavaknál maradjunk.
És azt is tudom, hogy kortalan. Emlékszem, nagyapám halála után a kilencvenes évek derekán titokzatos VHS-kazetták kerültek elő a könyvtár mélyéről. Azért is volt rejtélyes mindez, mert lejátszójuk sem volt. Olyan kérdések merültek fel, amelyeket nem szívesen boncolgat az ember a szüleivel, pláne nem a nagyszüleivel kapcsolatban. Maradjanak ők csak szelíd, éteri, nemtelen lények. Én már az anyámék ágya alatt találtam meg a kazettákat (miért nem dobták ki?), s mivel nekem volt videóm, azonnal beléjük is néztem. Régi idők mozija: rettentően bajszos emberek végezték a maguk dolgát alámondott német nyelven, megmosolyogtató szívóssággal. Szinte hihetetlen, de az akkori tematikus filmek még viszonylag nagy hangsúlyt fektettek a történetre, hogy a szex ne csak úgy lebegjen a levegőben. Őszintén szólva izgatóbb is a kontextussal rendelkező szex, mint a mai, amikor az életet már csak imitáló helyzetekben esnek egymásnak a szereplők. De ne legyek se prűd, se boomer: kinek van ma ideje arra, hogy sztorit nézzen, amikor pornóra fáj a foga? Akkoriban még erre szakosodott mozik is voltak (én is jártam hasonlóban Aradon, aminél kínosabb helyet el sem tudok képzelni), ma már csak klipek. És könnyen átugorhatók az unalmas részek.
Erről kellene valahogy beszélni hát, a sors kanyarjairól, a tárgyak és érzelmek titkos életéről, amit a pornó olykor izgatóan, ám legtöbbször könyörtelenül leegyszerűsít. Mintha vicceket olvasnánk eposzok helyett. Készülődünk, erőt és érveket gyűjtünk, hogy elindítsuk a megelőző csapást. Hogy amikor majd találkozik vele, ne ijedjen meg. Az élet szerencsére ennél jóval sikamlósabb.
