Hogyan értékelik Nyugaton azt, hogy Magyarország váratlanul – török mintára – kettébontotta a két északi ország NATO-csatlakozási kérelmét, és ratifikálta Finnország felvételét, míg elhalasztotta a szavazást Svédország ügyében?
Az elmúlt több mint fél évben Magyarország magatartása meglehetősen rosszul csapódott le a NATO-szövetségesek szemében, mert a magyar kormány képtelen volt érdemben megindokolni, miért halogatta a végsőkig a szavazást a két ország csatlakozásáról. A januárban hirtelen előrángatott fenntartások nem tűntek hitelesnek, most pedig mindenki értetlenül áll az előtt, hogy Magyarország teljes mellszélességgel támogatja a Finnország és Svédország megosztására irányuló török törekvéseket.
A magyar kormány e hozzáállásával még azokat a partnereket elidegenítette magától, akik eddig nem voltak annyira kritikusak vele szemben, elsősorban a közép-európai országokat, köztük a V4 többi tagját. Az Ukrajna elleni orosz invázió tavaly februári kezdete óta alapvető változás állt be Magyarország Lengyelországgal és Csehországgal való kapcsolatában, amiben a NATO bővítéssel kapcsolatos magyar álláspont is meghatározó szerepet játszott.
Lehet ennek hatása az Orbán-kormány Európai Unióval folytatott jogállamisági vitájára?
A magyar vezetés nyilvánvalóan azt szeretné, ha lenne hatása, az viszont egy nyitott kérdés, hogy ez ténylegesen olyan lesz-e, amit ők akarnak. Tavaly február óta a magyar kormány nem tudta áthangolni a saját külpolitikáját, ugyanarra a zsarolásra és fenyegetésre alapuló politikai eszköztárral dolgozik tovább, amelyről korábban úgy látta, hogy célravezető. Ez azonban már nem válik be.
Korábban elképzelhetetlen lett volna az, ami az Európai Tanács decemberi szavazásán megtörtént, hogy végeredményben 25 tagállam támogatta a Magyarországnak szánt európai uniós források felfüggesztését. Erre nem azért került sor elsősorban, mert mindegyik ország meg volt győződve arról, hogy most feltétlenül szankcionálni kell Magyarországot a jogállamiság és a korrupció állapota miatt – ebben a magyar kormány oroszbarát külpolitikája felett érzett frusztráció is szerepet játszott. Az uniós partnerországokat zavarta, hogy szinte nem volt olyan szankciós csomag, amelyet a magyar kormányt nem próbált meg gyengíteni saját kívánságaival, amelyeknek részben engedni is kellett, a büntetőintézkedések egyhangú elfogadása érdekében. Feszültséget okozott az is, hogy a magyar kormány megtagadta bármilyen értelmezhető támogatás nyújtását Ukrajnának, és a 16 milliárdos ukrán segélycsomag blokkolásával az Európai Uniót is megpróbálta visszatartani attól, hogy jelentős pénzügyi segítséget nyújtson. Ez a frusztráció tükröződött a decemberi tanácsi döntésben. A NATO-bővítéssel kapcsolatos magyar álláspont igazából fenntartotta, sőt, elmélyítette a partnerországok magyar kormánnyal szembeni attitűdjét.
Ez szegről-végről nem igazolja az Orbán-kormány narratíváját, hogy politikai okokból büntetik Magyarországot?
Varga Judit igazságügyi miniszter azt mondaná, hogy „lám lám, ez is bizonyítja, hogy tulajdonképpen itt politikai döntésről van szó, és nem a jogállamiságról”. Erre viszont azt válaszolnám:
ha pusztán jogi, jogállamisági szinten néznénk, akkor Magyarország 2013-ban tökéletesen megérett arra, hogy egy hetedik cikkely szerinti eljárással minden uniós szankciót kivessenek rá. Az elmúlt tíz évben erre pusztán politikai okokból nem került sor.
Az Európai Unió belső politikai dinamikái eddig visszatartották a többi tagállamot, illetve az intézmények egy részét attól, hogy a szankcionálja a magyar kormányt jogállamiság és a korrupció magyarországi állapota miatt, amire jogilag adottak lettek volna a feltételek. Tavaly február óta a politika, részben a magyar kormány külpolitikája, abba az irányba tolja az uniós intézményeket és a tagállamokat, hogy nyomást gyakoroljanak a magyar kormányra - adott esetben az uniós források felfüggesztésével is.
Eszkalálódhat az uniós források körüli konfliktus? Előfordulhat-e például, hogy az Orbán-kormány megvétózza az EU következő szankciós csomagját?
Úgy látom, hogy következő szankciós csomag mögött egyébként sincs meg feltétlenül az egyhangú támogatás. Nem véletlen, hogy az elmúlt egy-két hónapban inkább a meglévő szankciók hatékony érvényesítésére helyezte az Európai Unió is a hangsúlyt, újak kivetése helyett. Eszkalációs potenciál mindig van, de teljesen világos, hogy e pillanatban az erősebb nyomásgyakorló eszközök és az erősebb kártyák az uniós- és NATO-partnerek kezében vannak. Az is egyértelmű, hogy ha egyedül vétózna a magyar kormány, annak nagyon messzemenő következményei lennének. Már az elmúlt egy hónapban is érkeztek meghatározó európai fővárosokból olyan üzenetek Magyarország felé, amelyek azt sugallták, hogy NATO-szövetségeseink hazánkkal kapcsolatos kötelezettségvállalásaira is hatással lehet az, ha a magyar vezetés továbbra is blokkolja a NATO-bővítést. Egyre jobban megtanulják a partnerországok, hogy hogyan kerülhetik meg Magyarországot. Ebből a szempontból komoly előrelépés, hogy Jens Stoltenberg NATO-főtitkár összehívta a NATO-Ukrajna bizottságot, eljárási úton gyakorlatilag megkerülte a magyar vétót. Látjuk, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elfogatóparancsával kapcsolatban kiadott uniós állásfoglalást is - amit a magyar kormány blokkolt - a többi tagállam kvázi egy kormányközi állásfoglalásként azonnal elfogadott, Magyarország nélkül. Szerintem ez a helyes út: bárminél, amit a magyar kormány blokkolhat, előre meg kell lennie az alternatív tervnek, hogy lépnek tovább nélküle. Legyünk őszinték:
a magyar vezetésnek már semmilyen más jellegű diplomáciai vagy európai politikai eszköz nincs a kezében, mint a folyamatos vétófenyegetés,
ezáltal abszolút destruktív szereplő mind a NATO-ban, mind az EU-ban. A partnerországok pedig joggal szeretnék a destruktív magatartást megkerülni.
A magyar kormányzati szereplők egyes megnyilvánulásaiból úgy tűnik, arra számítanak, hogy a jövő évi európai parlamenti választások, illetve az amerikai elnökválasztás javíthat a nemzetközi pozíciójukon. Lát erre reális esélyt?
Az elmúlt egy-két évben teljesen abba az irányba mutattak a jelek, hogy a magyar kormány képtelen a transzatlanti kapcsolatokat pártdiplomáciai kereteken kívül értelmezni. Az Egyesült Államokkal fenntartott viszony minden ország számára az egyik legfontosabb kétoldalú kapcsolat, de a magyar kormány mégis pártpolitikai szemszögből közelíti meg. Felfoghatatlan helyzet, hogy Novák Katalin köztársasági elnök elutazik az Egyesült Államokba, és ott semmifajta hivatalos megbeszélést nem folytat a Biden-adminisztráció képviselőivel, hanem kizárólag a magyar kormány szívéhez közel álló Republikánus Pártnak a gyakorlatilag tagállami szintű politikusával találkozik, Ron DeSantis floridai kormányzóval. Ugyan van esély arra, hogy republikánusok győznek 2024-ben, de egy felelős kormánynak nem egy olyan választásoktól kell függővé tenni a saját diplomáciai kapcsolatait stratégiai szinten, amelynek kimenetelére nincsen semmilyen ráhatása, különösen, ha az Egyesült Államokról van szó.
Az EP-választásoknál egy radikális jobboldali áttörés nyilván nagyon boldoggá tenné a magyar kormányt, de ennek nincs látható jele a közvélemény-kutatásokban, tehát ez nem igazán megalapozott várakozás.
A fő probléma, hogy a magyar kormány nem képes konstruktív viszonyt fenntartani Magyarország partnereivel, holott ez az egyik legalapvetőbb feladata lenne. A magyar vezetés ennélfogva képtelen a nemzeti érdekek képviseletére, vagy arra, hogy egy felelős kormánytól elvárható kül- és Európa-politikát folytasson.
Gyakran merül fel kritikaként az Orbán-kormánnyal szemben, hogy nemzetközileg elszigeteli Magyarországot. Kormányoldalról azonban ilyenkor a rendszeres magas szintű diplomáciai találkozókat emlegetik cáfolatként. Tényleg el lenne szigeteltve hazánk, és ha igen, ez miben nyilvánul meg?
Az elszigetelődés nem a nemzetközi találkozók hiányát jelenti. Egy EU- és NATO-tagállam kormánya szinte automatikusan nagyszámú multilaterális találkozón képviselteti magát. A kétoldalú megbeszélések sem tűntek el, hiszen Emmanuel Macron francia elnök nemrég Párizsban fogadta Orbán Viktor miniszterelnököt, előzőleg a magyar-német viszonyrendszerben is sor került egy kormányfői találkozóra. A nyugati szövetségi rendszeren belüli elszigetelődés abban köszön vissza, hogy a magyar kormány nem képes koalíciókötésre: nincsen lehetősége arra, hogy a saját, akár nemzeti érdekként is felfogható céljai érdekében megpróbáljon olyan partnereket találni, akik ezeket a célokat támogatják, például az uniós döntéshozatali fórumokon. Gyakorlatilag képtelen konstruktív módon érvényesíteni érdekét és ez egy nagyon magányos pozíció.
A konstruktívabb külpolitikai hozzáállással javíthatna a magyar kormány az érdekérvényesítő képességén?
Ha például a magyar kormány nem próbálta volna blokkolni decemberben a 16 milliárd eurós ukrán segélycsomagot, akkor szerintem jóval kevesebb állam szavazott volna a Magyarországnak szánt uniós források felfüggesztése mellett. A helyzet arra hasonlít, mint amikor valaki nem lát ki egy gödörből, és még mélyebbre ássa magát. Sokáig úgy tűnt, hogy a magyar és a lengyel autokratizációs modell közül a magyar az életképesebb, de tavaly február óta az ellenkezője látszik. Lengyelország geopolitikailag elkötelezett a nyugati szövetségi rendszer mellett, ezért az utóbbi évben a lengyel kormánnyal szemben mérséklődött a nyomásgyakorlás a demokrácia és a jogállamiság állapota miatt, főleg az Egyesült Államok részéről. Úgy vélem, ha a magyar vezetés konstruktívabb diplomáciát folytatna, akkor rajta is csökkenne a nyomás jogállamisági és antikorrupciós fronton, ám a kormány az elmúlt, több mint egy évben nem volt képes érdemben változtatni stratégiáján.
Hegedűs Dániel
Külpolitikai elemző, a German Marshall Fund of the United States Közép-Európa programjának vezető munkatársa, ahol többek között a régió országainak kül- és Európa-politikájával foglalkozik. Kutatási területei közé tartozik továbbá a demokrácia és jogállamiság védelme az Európai Unióban, valamint az autokratizációs folyamatok a nyugati világban. Az elmúlt években több, berlini székhelyű agytröszt, illetve a Freedom House munkatársa is volt.
