Hosszú ideig a populizmus egyértelműen a legnépszerűbb fogalomnak számított a sajtóban. A fogalom kapcsán szokás beszélni baloldali és jobboldali populizmusról, Chávezt, Moralest és Madurót az előbbi, Orbánt, Wilderst és Salvinit a második kategóriába sorolva.
A bal- és jobboldali jelzők éppoly elkoptatottak, mint a "populista", egyre kevésbé mondanak bármit is az elemzők számára. Talán érdemesebb két politológus, Hardt és Negri szellemes fogalompárját alapul véve Birodalom- és Sokaság-féle populizmusról beszélni. Antal Attila A populista demokrácia természete című könyvében bemutatta a két fogalmat. A Birodalom a reálpolitika világát jelenti, a Sokaság pedig egy olyan identitáspolitikát, amely a népre hivatkozva törekszik a rendszer megváltoztatására. A Birodalom-populizmus, ha elitellenes hívószavakat használ is, lényegében rendszervédő: a fönnálló hatalmi intézmények (gazdasági, politikai elit) érdekeit bástyázza körül; a Sokaság-populizmus viszont rendszerváltoztató jellegű. Ma Magyarországon a Sokaság-populizmus szükségszerűen a fönnálló rendszerrel szemben fogalmazódna meg.
Ha a Sokaság-populizmus gyökerét keressük, akkor ezt az Egyesült Államokban találhatjuk meg. Az amerikai pártrendszerben jelentkező ún. harmadik pártok sora azzal a céllal lépett föl, hogy megdöntse a két nagy párt monopóliumát, mert mindkettőt a létező kapitalizmus, a „big business”, az üzletemberek, a gazdasági-pénzügyi és katonai érdekkörök kiszolgálójának tartotta.
Ilyen pártnak tekinthető a XIX. század végén a Greenback Party (amely bírálta a „zöld” dollár aranyalaphoz rögzítését, ebben a bankárok és politikusok cselvetését látva) és a People’s Party. Ezek a pártok egy széles koalíciót fogtak össze, amelyek résztvevőit a rendszerrel szembeni ellenállás kötötte egymáshoz. Alapvetően három csoportot – farmerek, munkások, a reformokkal rokonszenvező diplomások és üzletemberek – fogtak át. Jellemző, kik voltak a People’s Party elnökjelöltjei: James B. Weaver északi katonatiszt volt a polgárháborúban, a rabszolgaság ellenfele, afroamerikai-barát, egykori republikánus; William J. Bryan nebraskai ügyvéd, protestáns fundamentalista, demokrata párti; Wharton Barker pennsylvaniai üzletember, bankár, az államok szabad pénznyomtatásának híve, egykori republikánus és Tom E. Watson, déli ügyvéd, egykori demokrata, afroamerikai-barát, majd 1908 után rasszista, antiszemita, aki a hírek szerint végül ott feszengett az egyik csuklya alatt a második Ku-Klux-Klan megalapításánál 1915-ben.
A legnemesebb érzésektől a legsötétebb reakcióig terjedt tehát a skála, ahogyan híveik esetében is, de közösek voltak abban, hogy Amerikát meg akarták őrizni a kisemberek, farmerek, munkások hazájának, és kiálltak a nyolcórás munkanap, a női választójog, a szenátorok közvetlen választása és a progresszív adózás mellett. Még Watson is.
Ez a Sokaság-populizmus 1908-ban kifulladt. De számos tagállamban olyan politikusok emelkedtek föl a két nagy pártban, akik komolyan vették a populista programot. Ez volt a populisták második nemzedéke: Robert La Follette, Wisconsin kormányzója, majd szenátora, aki megregulázta a vasúttársaságokat, bevezette a jövedelemadót, és nem mellesleg személyzeti politikájával is hitet tett az afroamerikaiak egyenjogúsága mellett. Sokan ígéretes elnökjelöltnek tartották, a kisemberek védelmezőjének, ám az I. világháború idején szembefordult a fölkorbácsolt háborúpárti hangulattal, és a soviniszta légkörben pacifista politikája inkább hátrányt jelentett számára. Idegenszívűnek bélyegezték őt és híveit (ez ismerős valahonnan, egy bizonyos Hungary nevű helyen is hallottunk ilyeneket), hazaárulóknak, sőt még durvább jelzőkkel illették őket.
Az 1924-es választáson La Follette egymillió szavazatot szerzett, de ez kevés volt az üdvösséghez. Egyébként észre lehet venni, tanulmányozva az amerikai választások történetét, hogy a baloldali, rendszerkritikus jelöltek, akik a két nagy párton kívül indultak, mindig tudtak mozgósítani egy egymilliós tábort. Volt tehát az amerikai választópolgároknak egy masszív része, amely mindenkor nagyon kívánta (volna) a gazdasági rendszer baloldali reformját és a politika megtisztítását a korrupciótól. És volt egy jóval nagyobb réteg, amely konzervatív volt, vagyis ragaszkodott a meglévőhöz, amit „amerikai értékeknek” nevezett. Így általában a köztük lévő ingadozó nagy halmazon múlt a választás kimenetele.
Az ingadozó tábor egyik markáns része Délen volt: itt az emlékezetpolitikával, a polgárháborúval lehetett megkavarni a kártyákat, és adott esetben manipulálni a baloldali jelölt(ek) ellen. Az északi és városi reformerek a délieket bírálták, ha jelöltjük nem nyert – pont úgy, mint manapság a budapestiek a „vidékieket”. Negyedszázaddal korábban, 1896-ban viszont éppen fordítva történt: a „vidéki” Amerika háborgott a konzervatívok mögé fölsorakozott nagyvárosiak miatt. Vagyis, társadalmi érdekek ide vagy oda, mindig akadt egy réteg, amely nem állt be az összefogásba!
La Follette-ék bukását követően mindinkább a Demokrata Párt vitte tovább a populizmust. A New Dealt (1933-1938) nem ok nélkül nevezik a populista program betetőzésének, hiszen sok eleme (nyolcórás munkanap, minimálbér, gyermekmunka eltörlése, közmunkaprogramok válság idején) megvalósult szövetségi szinten.
Ugyanakkor a populizmussal szemben egy ellenpopulizmus is megjelent. Hogy Hardtot és Negrit idézzük, egy Birodalom-populizmus, vagyis egy olyan reálpolitika, amely nem törekszik reformok útján a politika megváltoztatására, hanem megelégszik azzal, hogy látszólag elitellenesnek mutassa magát. A gátlástalan sajtómágnás, William Randolph Hearst volt ennek a karakternek az első példánya. Megcélozta a New York-i polgármesteri, majd a kormányzói, végül az elnöki tisztséget – és mindegyik választást tehetségesen elvesztette. De a csalódás nem szegte kedvét: a kudarcért a hatalmasokat okolta, a hivatásos politikusokat és a gazdagokat. Azokat tehát, akikről tudta, hogy amúgy is vörös posztót jelentenek a lapját olvasó kisemberek számára. Amikor a mexikói forradalom 1910-ben megdöntötte a diktátor, Porfirio Díaz elnök hatalmát, Hearst nem volt elégedett. Azonnal sürgette az amerikai kormányzatot, hogy a Díaz-hívekből meg kell szervezni az ellenforradalmat. Ő, aki fennen hirdette az amerikai kisemberek érdekét, nem volt szívbajos, ha úgy érezte, be kell avatkozni akár Kubában, akár a Rio Grande túloldalán.
Hearsttől egyenes vonal húzható Donald Trumpig, amennyiben olyan populistákról beszélünk, akik semmit nem akarnak kezdeni a társadalmi reformokkal. Kormányozni szeretnek a kormányzás kedvéért. Ez a karakter nem törekszik másra, mint hírverésre, és átfogó, javító szándékú reformok helyett fölkorbácsolja a szenvedélyeket, rájátszva az elitellenes érzelmekre, holott maga is az elit része.
E sorból is kilóg - a szélsőjobboldal felé - Charles Coughlin, a rádiós pap, az első médiaprédikátor, aki az éteren keresztül szólt az amerikaiak millióihoz. Coughlin az autógyártás központjában, Detroitban tevékenykedett. Eleinte reformer nézeteket vallott. Kiállt a munkások és a New Deal mellett, a Ku-Klux-Klan állandóan fenyegette is emiatt, meg persze katolicizmusa miatt is. Ám 1934-től egyszerre demagógabb frázisokkal fűszerezte a mondanivalóját. Henry Ford is állandóan próbálta az üzleti sikereit átváltani politikai haszonra, kevés sikerrel.
Bryan, La Follette és Upton Sinclair egyik oldalon, Hearst, Coughlin és Ford a másikon együttesen mintázzák az amerikai populizmus két útját. Ma Bernie Sanders az, aki egyfajta Sokaság-populizmust képvisel. Furcsa módon a Demokrata Párt jelentheti erre a legnagyobb kockázatot, pontosabban a Demokrata Párt biopolitikája. A nem, gender, bőrszín, szexuális beállítottság állandó hangoztatása, az átfogóbb és mélyebb társadalompolitika kárára, belefulladhat a demagógiába, megteremtve saját Hearstjeit és Coughlinjait. Jelenleg a megosztó biopolitika jelentheti a legnagyobb kihívást a mindenkit emberi jogon megillető társadalmi igazságosság számára.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.