Magyarország;összefoglaló;Kossuth tér;látogatás;mise;Ferenc pápa;

2023-04-30 15:40:00

Ferenc pápa: Bátorítsuk magunkat, hogy egyre inkább nyitott kapuk legyünk

Az általunk megkérdezett hívek az együttlét, a spirituális élmény és persze a katolikus egyházfő jelenléte miatt érkeztek a Kossuth téri szentmisére. Kifejezetten pozitív véleményeket hallottunk Ferencről, de azért olyanok is akadtak, akik II. János Pált tekintik kedvenc pápájuknak.

Ember legyen a talpán, aki képes hozzávetőlegesen pontos becslést mondani arról, hányan gyűltek össze vasárnap Ferenc pápa szentmiséjén. Rengetegen. A parkolóvá átminősített Bajcsy-Zsilinszky úton végeláthatatlanul sorjáztak a zarándokokat szállító buszok. A Kossuth tér – amelynek befogadóképessége a hatalmas színpad és az építési terület miatt eleve szűkösebb volt a szokásosnál – jóval a hivatalos program kezdete előtt megtelt. Reggel nyolc óra után már senkit nem engedtek be a fémkordonokkal lezárt területre.

A hívek nagy része a környező utcákban, kivetítőkön követte az eseményeket. Fiatalokat, nyugdíjasokból álló csoportokat és gyermekes családokat egyaránt lehetett látni a tömegben. A rutinosabbak összecsukható székeket hoztak magukkal. A Szabadság téren egy árus a vatikáni zászlót kétezer, a pápa arcképével kombinált, ám lényegesen kisebb magyar lobogót ezer forintért kínálta. Hirtelen ötlettől vezérelve pár perc múlva a tér túlsó oldalán megszólítottunk egy másik árust: a magyar zászlót ő is ezer forintért adta, de ugyanazt a vatikánit már háromezerért.

Miközben a kivetítőkről felvezető zene szólt, megkérdeztük egy nőkből álló társaság tagjait, milyen várakozással érkeztek a szentmisére. Szombathelyről jöttek, az előző estét már Budapesten töltötték. Nem mutattak csalódottságot, amiért nem sikerült közelebb kerülniük a pápához. „Ennek a rendezvénynek a szeretetről kell szólnia, arról, hogy együtt vagyunk” – mondta egy szőke hajú nő.

A társaság „szimpatikus, laza” egyházfőként jellemezte Ferencet, kérdésünkre azonban, hogy melyik a kedvenc pápájuk, többen is azonnal II. János Pált nevezték meg. „Nekem Ferenc” – szólt közbe egy asszony, aki a férjével hallgatta beszélgetésünket. Akadt, aki egyetértően nyugtázta, hogy Ferenc „nyitottabb a világ felé, ő már a mai kor embere”. Abban pedig végképp nem volt semmilyen vita: nagy megtiszteltetés, hogy rövid időn belül másodszor is ellátogatott Magyarországra.

A Győr melletti Vámosszabadiból utazott Budapestre egy fiatal házaspár a két kisgyerekükkel. A család szintén a fővárosban, rokonoknál töltötte az előző éjszakát. Alapvetően a vallási és a spirituális többlet, a közösségélmény miatt jöttek – magyarázta az édesapa. Nagy öröm – mondta lelkesen és vidáman –, hogy „Ferenc pápa a lényével, a magatartásával, a szavaival és a tetteivel megtestesíti a krisztusi szeretetet”.

Három idős nő azon szerencsések (és korán kelők) közé tartozott, akiknek jutott pad az egyre inkább megtelő Szabadság téren. A legráncosabb arcú és legszigorúbb tekintetű a középen ülő volt. Amikor megtudta, melyik lap számára kérünk nyilatkozatot, úgy tett, mint aki el sem akarja hinni, hogy ez vele történik.

– Semmit! – ismételgették.

Az egyik közelben álldogáló, harminc körüli budapesti nő lényegesen készségesebben viselkedett. Az ünnepélyes hangulat és a közös együttlét vonzotta a rendezvényre. Ferencet pozitív értelemben vett reformer pápaként írta le, aki „modern dolgokat” visz be az egyház életébe. Kiemelte, hogy a Papp László Sportarénában arra kérte a fiatalokat, ne a virtuális, hanem a valódi világban éljék az életüket. Különösképpen elnyerte a tetszését, hogy a pápa kis autóval közlekedett budapesti látogatása során: ennek is van üzenete.

A Kossuth téri szentmisére viszont – Erdő Péter bíboros kíséretében – pápamobilon érkezett az egyházfő.

Jézus – mondta beszédében Ferenc pápa –, mint egy pásztor, aki a nyáját keresi, azért jött, hogy megkeressen minket, amikor elveszettek voltunk. Ma is, minden élethelyzetünkben, mindabban, ami a szívünket nyomja, a veszteségeinkben, a félelmeinkben, a vereség időnként ránk törő érzésében, a szomorúság börtönében, ami azzal fenyeget, hogy elveszi a szabadságunkat, Jézus hív minket. Jön, hogy elmondja, az ő szemében milyen értékesek vagyunk, hogy meggyógyítsa sebeinket és magára vegye gyengeségeinket, hogy „az ő nyájában egységre hívjon minket és megismerjük az Atyát és egymást” – folytatta az egyházfő.

Érezzük meg annak örömét – biztatott –, hogy „Isten szent népe vagyunk, mindannyian az ő meghívásából születünk, ő gyűjtött egybe minket és ezért vagyunk az ő népe, az ő nyája, az ő egyháza. Azért hívott itt egybe minket, különbözzünk bár egymástól és tartozzunk bár különböző közösségekhez, hogy szeretetének nagysága mégis egyetlen ölelésben egyesítsen minket”. Kitért arra, hogy jó az örömet megosztani – többek között – más keresztény felekezetek küldötteivel és a zsidó közösség vezetőivel. A pápa megfogalmazása szerint ez a katolicitás: „mindannyiunkat, keresztényeket, akiket a jó pásztor név szerint szólított meg, arra hívott, hogy szeretetét befogadjuk és továbbadjuk, hogy az ő nyáját befogadóvá tegyük és sohasem kirekesztővé. És ezért mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy ápoljuk a testvériség és az együttműködés kötelékeit, megoszlás nélkül, anélkül, hogy közösségünket saját tulajdonunknak tekintenénk, anélkül, hogy elmerülnénk a saját területünk védelme fölötti aggódásban, hanem megnyílva a kölcsönös szeretet előtt”.

Jézus a kapu – mondta később a pápa –, amely szélesre tárult, hogy beléphessünk az „Atya közösségébe”, és megtapasztalhassuk irgalmát. De a nyitott kapu nemcsak arra szolgál, hogy belépjünk valahová, hanem arra is, hogy elhagyjuk azt a helyet, ahol vagyunk. Jézus az a kapu, amely a világba irányít, arra buzdít, hogy „menjünk ki és találkozzunk testvéreinkkel”. És jegyezzük meg jól: mindannyian – senkit sem kizárva ebből – arra „kaptunk meghívást, hogy kilépjünk a komfortzónánkból és legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára”.

Szomorú és fájdalmas zárt kapukat látni: önzésünk zárt kapuit azok előtt, akikkel nap mint nap elmegyünk egymás mellett; individualizmusunk zárt kapuit egy olyan társadalomban, amely sokakat azzal fenyeget, hogy elsorvasztja őket a magány; a szenvedők és a szegénységben élők iránti közönyünk zárt kapuit; a zárt kapukat azokkal szemben, akik idegenek, mások, menekültek, szegények. Végül pedig egyházi közösségeink zárt kapuit: bezárkózva magunk közé, bezárkózva a világ előtt, bezárkózva azok előtt, akik „nincsenek rendben”, bezárkózva azok előtt, akik Isten bocsánatára vágynak – sorolta a pápa. Majd azt kérte, nyissuk ki a kapukat, próbáljunk – szavakkal, gesztusokkal, hétköznapi tettekkel – olyanok lenni, mint Jézus: nyitott kapuk, olyan kapuk, amelyeket senki előtt nem csapnak be.

Különösen saját maga, illetve püspök- és paptestvérei számára hangsúlyozta: Jézus nem rabló és nem tolvaj, vagyis nem él vissza a szerepével, nem nyomja el a rábízott nyájat, nem „lopja el” a teret laikus testvéreitől, nem gyakorol merev tekintélyt. Bátorítsuk magunkat, hogy egyre inkább nyitott kapuk legyünk – üzente a híveknek, de a politikai és társadalmi felelősséget viselőknek, valamint azoknak is, akik egyszerűen csak élik, néha nehézségek árán, a mindennapi életüket. „Legyünk nyitottak és befogadóak egymás felé, hogy segítsük Magyarországot a testvériség és a béke útján növekedni” – mutatta meg az általa helyesnek vélt utat az egyházfő.

A pápai beszéd után a szomszédos országok nyelvén is elhangzott a „hívek könyörgése”, ebben a sorrendben: németül, ukránul, magyarul, románul, horvátul, szlovákul és szlovénül. Az ukrán így szólt: „Imádkozzunk a világ békéjéért, hogy a hatalmat gyakorlók és mindazok, akik társadalmi felelősséget vállaltak, az igazi jót keressék, hogy a nemzetek egyetértésben élhessenek!”

A szertartás végén Erdő Péter bíboros köszönetet mondott a pápának azért, hogy eljött hozzánk: egy olyan néphez, amelynek a nyelvéhez még hasonlót is nehéz találni az egész világon, és amely ezer éve szeretettel ragaszkodik ahhoz a nyugati kereszténységhez, amelyről sokszor úgy érezte, hogy megfeledkezett róla. „Köszönjük, hogy eljött meglátogatni a szegényeket és a menekülteket. Azokat a menekülteket, akik innen, a szomszédból, Ukrajnából érkeztek. Köszönjük, hogy meglátogatta a szegényeket, a beteg gyermekeket, a fiatalokat, akik a legnagyobb kihívást és a legnagyobb lehetőséget jelentik egyházunk számára” – tette hozzá.

A bíboros szerint a Duna mentén élő népek megtanulták, hogy a nagy folyó nemcsak határ, hanem – ha bölcs hozzáértéssel hidakat építünk – össze is köti a népeket. Ennek példája „első keresztény királyunk, Szent István, akit ma a katolikus és az ortodox egyház egyaránt szentként tisztel”. Erdő Péter végül azt is megköszönte, hogy a pápa „elhozta hozzánk a dialógus és a béke üzenetét, amely ma különösen is időszerű”.

Ferenc pápa viszonzásul „az egész szeretett magyar nép” felé kifejezte háláját azért a fogadtatását és szeretetért, amelyet megtapasztalt Magyarországon. (Beszédét sűrűn szakította meg taps, először akkor, amikor az imént idézett köszönetnyilvánítás elhangzott.) Külön is megemlékezett a betegekről és az idősekről, azokról, akik nem tudtak személyesen jelen lenni a szentmisén, azokról, akik egyedül érzik magukat és azokról, akik elvesztették az Istenbe vetett hitüket, az életbe vetett reményüket.

Szép gondolatként idézte az egyházfő, hogy a határok nem elválasztó vonalakat jelentenek, hanem kapcsolódási pontokat. A Krisztusban hívők azt a szeretetet helyezik előtérbe, ami egymással összeköt, nem pedig a történelmi, kulturális és vallási különbségeket, amelyek egymástól elválasztanak. Azáltal, hogy „visszatérünk a forráshoz, a keresztények útja Jézus, a jó pásztor akarata szerint folytatódik, akinek az a szándéka, hogy egy nyájban egyesüljünk”.

A pápa a „Szűzanyához, a Magyarok Nagyasszonyához” fordult: „innen, e nagyszerű városból és e nemes országból az ő szívére szeretném bízni az európai kontinens hitét és jövőjét”, különösképpen a béke ügyét. Kérte, hogy a „Szent Szűz” tekintsen a sokat szenvedő népekre, különösen a „szomszédos, meggyötört ukrán és az orosz népre, neked szentelt népeidre. Te, aki a Béke Királynője vagy, öntsd az emberek és a népek vezetőinek szívébe a vágyat, hogy a békét építsék, hogy a következő nemzedékeknek a remény jövőjét nyújtsák, ne a háborút; egy bölcsőkkel és nem sírokkal teli jövőt; egy testvérekkel és nem falakkal teli világot”.

Végezetül a pápa kinyilvánította, hogy „hálás vagyok nektek ezekért a napokért, a szívemben hordozlak benneteket”. Beszédét magyarul zárta: Isten áldd meg a magyart!