Mi a baj az Orbán-kormány tanulás- és tanárfogalmával?

A tüntető diákok eleinte azt skandálták, hogy „Fizessétek meg a tanárainkat!”. Később azonban egy másik mondásban már nem egyszerűsítették le a problémát a fizetésre – mind amellett, hogy persze az is fontos –, hanem ezt ismételgették: „Becsüljétek meg a tanárainkat!”. Ez jobb, mert gazdagabban kifejezi a bajok gyökerét. De visszatérve egy picit még a forint-kérdésre: Milyen hazug gondolkodás és értékrendszer van egy ilyen fogalmazás mögött: „a pedagógus béremelésre szánt EU-e források”? Miért éppen a pedagógusok fizetését teszik függővé attól, hogy megérkeznek-e (s mikor?) az EU-s pénzek? Miért nem a parlamenti képviselők fizetését vagy a sport-támogatásokat? Azok talán fontosabbak és sürgősebbek, mint pl. az óvónők fizetése?

Az igazi nagy baj nem az alacsony fizetés és nem az áthelyezés, hanem az, hogy az Orbán-kormány oktatáspolitikai rendelkezései – ideértve a státusztörvényt is – rossz irányba mutatnak. Alapjaiban elmaradott a kabinet pedagógiai koncepciója és a tanulásról-tanításról alkotott fogalma. Pedagógiai kövület. Évszázadokkal korábbi látásmód. Száz évvel ezelőtt még annyira-amennyire érvényes és hatékony volt, de ma már érvénytelen. Madách jut eszembe: „Minden, mi él és áldást hintve hat, / Idővel meghal, szelleme kiszáll, / A test tuléli ronda dög gyanánt, / Mely gyilkoló miazmákat lehel / Az új világban, mely körűle fejlik.” (Az ember tragédiája, 7. szín)

Sajnos ma már valóban ilyen a hatása annak az iskola- és tanárkoncepciónak, amelyet a kormány erőltet, s amelyért akár erőszakot is alkalmaz.

Miért érvénytelen? Azért, mert nem viszonyul. Mintha nem látná sem Orbán, sem Pintér – sem a mögöttük lévő tanácsadók serege –, hogy mi van a világban. Mintha nem értenék, hogy most nem olyan a világ változása, mint régen volt; sokkal gyorsabb és lényegesen nagyobb léptékű. Erre a gyorsulásra sokan már a 60-as 70-es években felfigyeltek; egy egész könyvsorozatnak adták azt a címet, hogy „Gyorsuló idő”. És azóta a változások sebessége még nagyságrendekkel nagyobb lett. A ma iskolába lépőknek nagyjából a fele huszonéves korában olyan munkakört fog ellátni, amelynek ma még neve sincsen. Bűnös hibája a kormánynak, hogy ehhez nem viszonyul. Úgy tesznek, mintha megállt volna az idő, vagy mintha tudnák, hogy milyen lesz a jövő. Pedig nem tudjuk, csak becsléseink vannak róla.

Persze a jövő valamilyen mértékben mindig is rejtély volt. Ám amíg a világ csak viszonylag lassan változott – mondjuk a XIX. századig –, a jelenből elég nagy biztonsággal tudtunk következtetni a közeljövőre (ami itt és most néhány évet vagy egy-két évtizedet jelent). Egy reformkori parasztgyerek gyakorlatilag biztos lehetett abban, hogy amit a szülei tudnak, az a tudás számára – ha nem is feltétlenül elegendő, de – hasznos lesz.

Nekik fokozatosan növekvő mértékben másfajta ismeretekre, másfajta készségekre-képességekre – vagyis másfajta tanulásra – van szükségük. Ennek – a változások felgyorsulásának és nehezen előrejelezhető irányának – a figyelmen kívül hagyása történelmi hiba egy ország közoktatási (és egyetemi) rendszerének alakításában.

Mit tudunk (vagy sejtünk) arról, hogy milyen lesz az a jövő, amelyre a mai gyerekeknek, fiataloknak fel kell készülniük? Bonyolult lesz. Az eddig megismertnél és megszokottnál több lesz benne a bizonytalanság, és tele lesz eddig soha nem tapasztalt problémákkal. Csökken az érvényessége annak, hogy a múlt tanulságai segítenek a jövő kérdéseinek megválaszolásában, s hogy az idősebbek tapasztalatai fontosak. Csökken a fontossága az eddig felhalmozott tudás ”átörökítésének”. (Félreértés ne essék! Nem megszűnik, hanem gyengül.) Más kompetenciák válnak fontossá vagy nélkülözhetetlenné, mint amelyek a mai felnőttek számára szükségesek az életben való boldoguláshoz.

Az erre a másmilyen világra való felkészülés tehát tartalmában, módszereiben, szerveződésében, „szereposztásában” is alapvetően másmilyen kell legyen, mint amit eddig megszoktunk. („Szereposztás” alatt azt értjük, hogy mi a szerepe a pedagógusnak, s mi a diáknak.) Nem részleteiben kell megváltoznia a tanulási folyamatnak, hanem lényegében. Alapjaiban. A jövőre felkészítő iskolának nem az az elsődleges feladata, hogy ellássa a diákokat bizonyos ismeretekkel, hanem az, hogy segítse őket a folyton megújuló helyzetben való eredményes tanulásképesség elsajátításában. Fokozatosan át kell helyezni a hangsúlyt a tankönyvekben és szakkönyvekben rögzített ismeretek megtanulásáról a változatos (és néha megbízhatatlan) forrásokból származó, új és egyre újabb információk feldolgozására.

Meghatározó fontosságú lesz a diákok leendő életében az eligazodás a digitális világban és az információáradatban, az információk értelmezése és szelektálása. S nem utolsó sorban az új ismeretek ellentmondásmentes beépítése a már a fejükben lévő ismeretkonstrukcióba.

Ez a fajta tanulás nyitottságot, a bonyolult helyzetekben való tájékozódást, állandó változási és megújulási potenciált, mérlegelési és döntési képességet, gondolati szabadságot igényel. És ezt is kell fejlesztenie. A jövőre felkészítő tanulás sarkalatos jellemzői: szabadság, autonómia, alkalmazkodóképesség, problémaérzékenység, viszonyulási rutin, innováció, bonyolult helyzetekben való eligazodás, komplex gondolkodásmód. Az ilyen tanulás fokozatosan önszabályozóvá válik. Erre pedig csak olyan pedagógus tud nevelni, aki maga is szabad, autonóm, kreatív, rugalmasan viszonyuló és komplex gondolkodású.

Ordító a kontraszt az ilyen oktatási-nevelési koncepció és a kormány oktatáspolitikája között. A státusztörvény még az eddiginél is erősebben korlátozná mind az iskola, mind a tantestületek, mind az egyes tanárok szabadságát, autonómiáját, innovációs lehetőségeit. Némelyik paragrafusa szó szerint is, némelyik egyszerűen csak nem ad ezekre lehetőséget. Egyetlen pontja sincs, amely támogatná a pedagógusokat abban, hogy az előző bekezdésben vázolt nevelést folytassanak. Egész iskolakoncepciójára a következő fogalmak jellemzők: szélsőséges központosítás, alá-fölé rendeltség, minimálisra szűkített szubszidiaritás, külső értékelés, kategorizáló minősítés, külső elvárásoknak való megfelelés, szankcionáló fegyelmezés, bizalmatlanság és az ebből fakadó túlszabályozás.

Erről tanúskodik pl. az áthelyezésnek már a gondolata is (akármennyi időre). Ez rendőrgondolkodás. S nem is az a legfájdalmasabb benne, hogy a törvényhozó könnyen átsiklik az áthelyezéssel járó egzisztenciális nehézségek, bonyodalmak (családi háztartás, a saját gyerekek körüli intézni valók stb.) fölött, hanem az, hogy a kormány látásmódja szerint a tanárok csereszabatosak. Mint az áruházi pénztárosok vagy a rendőrök, akik gond nélkül áthelyezhetők innen oda, majd vissza. Mert az ő munkájukhoz nem szükséges – nem is ajánlott – szubjektív viszonyulás, személyesség, egyéniség; csak pontosság és fegyelmezettség. De a tanításhoz, a neveléshez, a gyerekek személyiségének formálásához kell, sőt nélkülözhetetlen.

Gondoljatok azokra a pedagógusokra, akikre saját iskolás éveitekből jó szívvel, örömmel és hálával emlékeztek! Milyen arányban vannak közöttük azok, akiket valamely pozitív emberi jellemvonás miatt őrzött meg az emlékezetetek, s azok, akiket az akkori világos magyarázataikért becsültetek? A jó pedagógus ugyanis viszonyul a diákhoz; hol kedvességgel, hol haraggal, hol humorral, hol igényes elvárásokkal. A jó tanár nem csereszabatos; mindegyik másért és másképpen jó nevelő.