Elérkezett a tovább már nem halasztható pillanat. Anyámnak negyvenhét év után el kellett költöznie a szeretve gyűlölt vagy gyűlölve szeretett Szatmárról a budapesti idősek otthonába. Ő, aki sosem lakott egyetemi kollégiumban (otthon, Kolozsváron végzett gyógyszerészként), sosem tapasztalhatta meg a sok mindenki számára meghatározó közösségi, bulizós hangulatot, most, hetvenhat évesen kóstol bele mindebbe. Hiszen alapvetően nem az egészségi állapota kényszerítette ki a változást, hanem a magány: aktív és a világ dolgai iránt érdeklődő társaság híján egyszerűen besavanyodott volna a négy fal között, ami végül az egészségére is kihat. A „buliért” érkezett hát, s úgy tűnik, ebben nem lesz hiány. Ha szordínósabban is, mint az egyetemisták, de ugyanúgy harapni akar (még) az életből, mert ebből nem lehet jóllakni.
Ám mindezek előtt össze kellett pakolni mindazt, ami negyvenhét év alatt halmozódott fel majd kilencven négyzetméteren, és úgy átválogatni, hogy feleannyi helyen férjen el a célállomáson. Nem kis feladat, hiszen mindenki tudja, hogy kisebb lakásban sokkal szembeötlőbbek a felesleges holmik, könnyű átesni, akár egy rosszul elhelyezett padlóvázán is, ezért kimondottan szigorral kell eljárni a szelektálásban. Vagyis semmi mellébeszélés, semmi elérzékenyülés. Ezt, higgyék el, jóval egyszerűbb leírni, mint végrehajtani. Ráadásul olyasvalakinek kellett megugrania, akinek semmilyen rutinja nincs a költözésben, a pakolásban, a tárgyak biztonságos csomagolásában. Így aztán érkezett a segítség: én, aki zöld-öves vagyok a költözködési hercehurcában, és az anyósom, aki viszont fekete-öves, és semmilyen érzelgősség nem dolgozik benne a felesleges kacatok tekintetében, viszont minden hasznos holmit kész megmenteni, akár a zöldek a partra vetődött delfineket.
A jó hír az, hogy nem öltük meg egymást.
Bár próbálkozások akadtak, felemelt hangok, fogaknak csikorgatása, elfojtott szentségelések, könnyek és verejték, mint egy ostromlott városban. Eddig fel sem tűnt, hogy a nagyszülők által hátrahagyott tárgyak jelentős része is nálunk landolt, amelyeket a jóérzés és az emlékek akkor sem engedtek kidobni. Anyám igencsak kreatív volt a tekintetben, hogy úgy őrizze meg ezeket, hogy ne legyenek szem előtt: a szekrények és az íróasztal háta mögé, a hintaszék és a kanapék alá, poros és sötét zugokba rejtette, miközben odakint állt a bál, ragyogott a szalon. Most évtizedes bűnjelekként kerültek elő a lakás legmélyéről. Természetesen minden kacathoz, megsárgult fényképhez, irathoz, kicsorbult dísztárgyhoz történetek egész sora kapcsolódott; vaníliaszagú téli estéken a gyertyák sercegése mellett ez kész idill. Írói énem is buzgón jegyzetelt volna, ha nem épp fülig porosan áll a szoba közepén, egyik kezében ragasztószalag, a másikban szemeteszsák, a szemében pedig a kétségbeesés lángja, hogy hova fog mindez elférni, történettel vagy anélkül. Ilyen helyzetben végighallgatni, hogy a porcicákkal hímzett rongy valójában zsebkendő, s ezzel intett búcsút nagyapám legénykorában a máramarosszigeti állomáson leendő nagyanyámnak, mert biztos volt benne, hogy sosem látja viszont. Bár az is lehet, hogy a nagyapám vette már az esküvőre, de sosem hordta a mellényzsebében, mert nem passzolt az öltönyéhez, de nagymama megtartotta, mert a legszebb napjaira emlékeztette. Legrosszabb esetben apám kapta karácsonyra, csakhogy sosem tetszett neki, ezért…
Állunk tehát a nappaliban, a térdünkig ér az el nem mesélt történetek árja, körülöttünk dobozok ásítanak, hogy befogadjanak egy szerteágazó életet. A türelem már az első nap végére elpárolgott, a gyomromban, a sejtjeimben is kavarog a felvert por, a kacatok, mint kinyújtott kezek, úgy nyúlnak felém, és még egy szobával sem végeztünk. Azon tanakodom, hogy mennyit kapnék, ha benzinnel leönteném, és meggyújtanám az egészet, hadd égjen porig. Mert inkább leülöm, minthogy meghallgassam.
Aztán persze engem is elsodornak az érzelmek. Mert a végére a történetek is a helyükre kerülnek, elmúlik a bizonytalanság, egyre több vonást és sorsot lehet kivenni az elénk hulló apróságokból. Szinte nyomorban tengődő távoli rokon kallódó sálja, akinek egykori méltóságát már csak a társalgásba belekevert francia szavak őrizték meg, a nagynéni utolsó, felszínesen csacsogó levele, mielőtt tragikus lépésre szánta volna rá magát, egy notesz, amelybe apám kezdte írni a rá váró vizsgálatok időpontját, és amelynek nagy része fájdalmasan üres maradt. És fényképek egész sora, ismeretlenné mosódott arcok, a csillogó szemekben, műtermi pillantásokban némi neheztelés, amiért nem tudjuk megnevezni őket, amiért nem léphetnek ki a feledés homályából.
Sok el nem végzett feladat, hiszen írástudóként az én kötelességem lett volna lejegyezni mindezt, hogy nevessünk az anekdotáikon és ne kövessük el a hibáikat. Sorra zárom le a dobozokat, s abban reménykedem, hogy a javát mégis el tudtuk csomagolni. Maradt valami fény a régi tekintetekben. Nem úgy kezdődik el a bulis holnap, hogy örökre elhallgatnak a tegnapok. Hiszen akkor az már nem a mi életünk lenne. Bármennyire igyekeznénk.
