A Miniszterelnökséget vezető miniszter szerint „az egészségügyben még nagyobb fejlődés történt, mint az oktatásban (…), soha ennyi kórházat nem újítottak fel (…), a kórházakat is nem bezártuk, hanem éppen hogy a legújabb gépek beszerzésével fejlesztettük”. Ez talán igaz lehet arra az alternatív egészségügyi ellátórendszerre, amelyet a kormányzati elit 2010 óta a saját maga számára létrehozott. Hogy nekünk, többieknek mit szánnak; hogy amit mi kapunk, az milyen mélységekben van még a 10-20 évvel ezelőtti színvonalhoz képest is, csak az tudja, aki a saját (vagy valamely közeli hozzátartozója) bőrén tapasztalta meg. Nekünk most volt alkalmunk alaposan kiismerni.
(Triázs) Láttuk nemrég Spanyolországban, hogyan működik ott, ahol működik: bementünk a sürgősségi ügyeletre egy akut panasszal, tíz percen belül orvos elé kerültünk, aki elirányított a megfelelő szobába, felmérve egyúttal az eset sürgősségét is, további két óra múlva már a szakorvos írta a receptet. Ugyanez idehaza egy viszonylag jó nevű budapesti kórházban: magas láz, erős fájdalom, akut szívproblémák – mindez egy közelmúltbeli súlyos műtét után, pacemakerrel a testben, 80 pluszos életkorban valószínűleg semmilyen szakmai protokoll szerint nem a félvállról vehető kategória –,
délután 4-kor érkezünk, beállunk (képletesen, mert fekvőbetegről van szó) egy hosszú sor végére, doktorral először este 11-kor találkozunk.
Ha a páciens közben sokkot kap/begörcsöl/perforál/elájul/meghal, akkor így járt: hogy mikor látja orvos, alapvetően az határozza meg, hogy hány orvos van, és bármennyi is a súlyos eset, nem lesz több.
(A szoba) Hat ágy, de nincs köztük két egyforma. A szivacsmatracok (szintén ahány, annyiféle) kifeküdtek és kissé húgyszagúak: bizonyos illatanyagokat a szivacsból nem lehet eltávolítani. Elvileg motorizált, állítható ágyakról van szó, de a valóságban a hat bútordarabra egyetlen működő távirányító jut. Az ágy fölött az elektromos egység, amelyben a lámpa, a telefontöltésre alkalmas konnektor és a nővérhívó is van, egy leszakadt redőnytokra hasonlít. Egy csavar tartja, a faltól elállva lifeg, nem merünk hozzányúlni. Az asztallal kombinált éjjeliszekrény olyan praktikus, hogy nem lennénk meglepve, ha Matolcsy Ádám bútorgyárából származna: az asztalka felnyitásához, illetve lecsukásához minimum három erős kéz kell (kettővel a két speciális fém alkatrészt kell mozgatni, a harmadikkal az asztallapot), ezért a betegek csak akkor tudnak változtatni a fellelt státuszán, ha jó karban lévő látogató érkezik hozzájuk. Ha nyitva van az asztal, akkor nem lehet kikelni tőle az ágyból, ha viszont le van csukva, akkor nincs hol enni – minden apróságra nem gondolhattak, akik tervezték. És a miénk még elmegy valahogy – a szomszéd ágynál lévőt akkor is szégyellném, ha lomtalanításkor lenne a házunk elé kidobva. Tenyérnyi részeken hullik belőle a farost, tisztán tartani lehetetlen; mondjuk nem is próbálkozik ilyesmivel senki. Apropó, higiénia: a falat valamikor fehér csempe borította, a lehulló kerámiát változatos színű és méretű utódokkal pótolták, majd az egészet többször lefestették – most zöld, de ez is hámlik, a felhólyagzó festék alatt lehetetlen takarítani. Az osztálynak ismert rezidens kórokozói vannak: egy folyós hasmenést indukáló vírus, ami lassanként mindenkin körbemegy, meg egy szuperbaktérium, amelyet csak a Magyarországon adható legdurvább, többek között vérképző szervi rendellenességeket okozó antibiotikummal lehet valamennyire kordában tartani.
(A szobatársak) Az első három-négy éjszakán egy 90-es éveiben járó, magáról nem sokat tudó néni a főszereplő. Auschwitzi élményeit meséli el újra meg újra, ahol 13 évesen csoportosan megerőszakolták, kőbányában dolgoztatták, verték, kínozták, végtagcsonkolással fenyegették. Olyan átéléssel mondja, sírja, üvölti, mintha csak egy rádiójáték szólna. Miután első éjjel „menekülés közben” leesik az ágyról, rendszeresen kikötik, amit meglehetősen rosszul visel.
„Anyuka, segíts, le akarják vágni a kezem!” – kiabálja órákon keresztül. Idővel visszaviszik a pszichiátriára.
De jön helyette más: hasonló korú, hasonló elmeállapotú. Neki az a becsípődése, hogy éjszakánként más betegek szekrényében és táskájában keresgél. Előtte kitépi a csuklójából a branült, így alaposan össze is vérez mindent. A szomszéd szoba már a férfiszárny – ott is van olyan beteg, akinek zárt osztályon lenne a helye. Minden éjjel átjön a hölgyeket riogatni; előtte gondosan eltávolítja magáról a pelenkát, hogy imponálóbb legyen a látvány. Egyszer szisztematikusan körbevizelte a kórtermet; a padlót, az ágyakat, mindent. Utána napokig bűzlött a szoba a klórtól meg a vizeletszagtól, de változni nem változott semmi: a következő éjjel megint ott volt.
(Betegjogok) Lázlap nincs már rég, minden digitális, ennek összes előnyével és hátrányával. Mi főleg a hátrányait érzékeljük: semmilyen információhoz nem jutunk hozzá a betegről, csak ha személyesen beszélünk a kezelőorvossal. Az orvos munkaideje csak kismértékben fedi át a látogatási időt. Így a szobatársak (többségük teljesen normális) számítanak a fő ismeretforrásnak. Egyikük nyugdíjas nővér, neki különösen hálásak vagyunk. Elzárja a csövet, ha lecsöpögött az infúzió, szól, ha megtelt az a műanyag zsák, amelyben a katéter végződik, lázcsillapítót kér, háborog, ha a papíron laktózmentes étel a gyakorlatban mégsem laktózmentes, miközben naponta küzd – szó szerint – a saját életéért is. Nem tudjuk, mi lenne nélküle, de nem is szeretnénk megtudni. A betegeknek nem nevük van, hanem kódjuk, minden kód a szobaszámból és az ágyszámból áll. Ezt a kódrendszert csak a bennfentesek ismerik, a szobák pedig meglehetősen egyformák – így fordulhatott elő, hogy az egyik idősebb nő helyett, akinek a társaságát átmenetileg élveztük, a férje (nehezen mozgó, gyengén látó aggastyán) napokon keresztül valaki mást látogatott egy másik szobában. A dolog úgy derült ki, hogy már a biztonságiakkal akarták kidobatni, mert patáliát csapott: semmit sem talált az éjjeliszekrény fiókjában, amit otthonról behoztak, és azzal vádolta a nővéreket, hogy ők lopták el a kést, a villát meg a konyharuhát. Végül aztán átvezették a megfelelő kórterembe, és az ügy relatív happy enddel zárult, de neje még akkor is csóválta a fejét, amikor napokkal később karonfogva hazaindultak – hiába, a féltékenység ördöge minden életkorban és élethelyzetben ott ólálkodik körülöttünk.
(Ellátás) Az már az elején föltűnik, hogy az ételt nem a Gundelből hozatják – ez nem a Karmelita kolostor. Két szelet felvágott vagy egy pástétomkonzerv, két szelet uborka, egy vaj vagy margarin, és egy zsömle vagy egy szelet kenyér – reggel és este ez a menü. Cukor nélküli tea van, de édesítőszer nélküli nincs, pedig az édesítőtől sok betegnek megfájdul a hasa. Olyasmire nincs ember, hogy az ilyen speciális igényekre is figyeljenek, vagy hogy a magatehetetlen pácienseket itassák (kapnak infúziót a dehidratáció ellen, de a szájuk cserepesre szárad).
Pelenkázás háromszor van naponta, vagyis akinek nincs szerencséje, akár hat-hét órát is eltölt az anyagban.
Márpedig a belosztály közönsége nem a szerencsések gyülekezete: a híg, de annál explozívabb ürítést eredményező vírust már említettük, de eleve nem azok kerülnek ide, akiknek rendben van az emésztésük. A felfekvéssel kombinált bőrbajok legváltozatosabb formái vannak jelen, az erős bőrpírtól a csontig kimart, állandóan vérző sebekig. A legjobb felnőttpelenkának tavaly megszűnt a támogatása, így most a patikák meg az üzletek nem is nagyon tartják, mert teljes áron alig veszi valaki: 15 ezer forint egy csomag, nyolc napra elég a legjobb esetben, de ahogyan fentebb utaltunk rá, ebben a szcénában nem életszerű az optimummal számolni. Arra meg végképp nincs energia, hogy naponta többször mindenkit végigmosdassanak, bekenőcsözzenek, forgassanak, szóval bizonyos bent töltött időmennyiség után a sebesedés úgyszólván elkerülhetetlen.
(Személyzet) Van, akinek a stílusa kissé érdes, olyan is, akit emiatt az éjjelre bezárt cégtelephelyünk éjszakai portásának sem vennénk fel – ez van a mérleg egyik serpenyőjében.
A másikban meg az, hogy az összes nővérnek gerincsérve van, s mindnek tönkrement a lába. Egyszerre ketten-hárman vannak bent, és nagyjából 30 beteg jut rájuk, miközben biztonsági őrök, konyhások, dietetikusok, ápolók, betegszállítók, gyógytornászok egy személyben.
Egy műszak alatt 15-20 kilométert tesznek meg az osztályon. Pénzt nem fogad(hat)nak el, nekik ugyanúgy illegális, mint az orvosoknak. A helyi valuta a Merci csoki: belül van az értékhatáron, azaz törvényes, ezzel lehet apróbb kedvezményeket, pluszfigyelmet vásárolni. Az ember leginkább a saját lelkiismeretét nyugtatja meg vele, mert amúgy tényleg megtesznek mindent, amit lehetséges. És ugyanez igaz az orvosokra is. Gondosak, nem nyugszanak bele, ha nincs meg elsőre a megoldás, elvégzik az indokolt vizsgálatokat (amikor épp működik a gép), konzultációt kérnek más osztályok és kórházak specialistáitól – ezen a téren jobbak a tapasztalataink, mint amire számítottunk. De amit mesélnek, az elkeserítő: folyamatos a minőségi csere, az ambiciózusabbak Németország és Ausztria irányába távoznak, a helyükre pedig gyakorlatlanabb, képzetlenebb, motiválatlanabb, rosszkedvűbb kollégák jönnek, vagy egyszerűen nem jön senki.
Mindegy, nekünk ebben a koordináta-rendszerben kell megpróbálni életben maradni. Gulyás Gergelynek sem kívánhatunk mást: egyszer próbálja ki, élje túl, és utána beszélgessünk megint arról, hogy mit tett a kormánya 13 év alatt a magyar egészségüggyel.
Doktor Gulyás Gergely szerint jobb lesz a magyarországi betegeknek