„A NER részének tartom az ellenzéket. Ugyanaz a kávéház” – Interjú Reisz Gáborral

Tekinthetünk a Magyarázat mindenre című filmre úgy, mint egy rendezői felnövésre?

Én a VAN és a Rossz versek esetében is sokszor éreztem, hogy a gyermeki naivitásom nagy szerepet játszik ezekben a filmekben, szinte harcolok, hogy ne nőjek fel. Az elmúlt pár évben ez az érzés átalakult bennem. Ugyanakkor alkotóként nem tudatos filmográfia építésben gondolkodom.

Annyiban már el lehet helyezni egy dobozba, hogy nem a Nemzeti Filmintézet (NFI) támogatásból készült.

Három filmtervünket kaszálták el, egyet még a Vajna-korszak filmalapja idején, kettőt az NFI. A Dob-Klauzál sarok című filmterv még bekerült a fejlesztési kategóriába, de egy év után mégsem kértek belőle.

Hogyan viselte a visszautasításokat?

Az az időszak filmezéstül függetlenül is tragikus volt számomra, így az NFI kaszája csak hab volt a tortán. Mindazonáltal még azelőtt elkezdtünk gondolkodni a Magyarázat mindenre filmtervén. Annak idején a Covid, meg egyéb okok miatt olyan sötétnek és kilátástalannak láttuk a jövőt, hogy vissza kellett térnünk ahhoz a fajta filmkészítéshez, mint amikor elkezdtük a szakmát.

Olyannyira, hogy a Magyarázat mindenre esetében nem is pályáztak az NFI-hez. A filmen azonban nem látszik, hogy szűk költségvetéssel készült volna és a Velencei Filmfesztivál versenyébe is meghívták.

Ez a tapasztalatnak és kreatív rutinnak köszönhető. Egyrészt Berkes Juli producer sikere és azoké a kollégáké, akik már készítettek korábban filmet, másrészt azok a stábtagok, akik még kisjátékfilmen sem dolgoztak, ők a felfoghatatlan lelkesedést tették hozzá. Nagyon kis stáb volt, tizenhét fővel és iszonyatosan rövid idő, húsz nap alatt forgattuk. Engem is meglepett, hogy lehet ilyen őrületben alkotni.

A VAN valami furcsa... és a Rossz versek a karakterek belső világára összpontosított, a Magyarázat mindenre a magyar közéletet mutatja be. Mi volt az a pont, amikor ennyire kinyitotta a látószöget?

Ott volt ez a felszín alatt, néha fölötte már korábban is. Aztán jött a Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye, mely nagyon fájdalmasan érintett engem és sokakat körülöttem. Az, hogy egyik napról a másikra megbélyegzettek lettünk, döntő pont volt. Olyannyira, hogy a film ötlete is egy olyan napon született meg, amikor sétáltam haza az egyik őrködésből.

Azt, hogy megbélyegezték, hogyan érti? Besorolták egy politikai oldalra?

Pontosan! Ez pedig azért is abszurd, mert magam sem tudom, hogy bármilyen oldalon állnék. Talán csak az érettségi utáni években élt bennem, hogy a neveltetésem miatt jobboldali gondolkodású ember vagyok. Ez hamar elillant, részben csalódások, kijózanodások miatt, és ez a kérdés sokkal komplikáltabb annál, hogy csak úgy oldalt válasszak. Nem sorolom magamat sehova, de ismerek aktívan politizáló liberális és kormánypárti embereket is, úgy érzem, jól látom mindkét oldal problémáit és azt, hogy hogyan nem vesszük észre egymást. Leginkább, mintha nem is akarnánk. Engem az motivál, hogy párbeszédre ösztökéljem a szemben állókat. Az a gondolat, hogy miért nem merünk beszélni magunkról, már a VAN-ban is benne volt. Eddig valóban nagyon finoman érintettem a politikát. Érdekes, a hétköznapi élet teljesen átpolitizált, miközben a kulturális alkotásokban, főleg a magyar filmben ez szinte nem érhető tetten.

Ez most van változóban, mert az NFI már direkten politizáló, üzenettel terhelt filmeket támogat. Viszont a politikai film vádját az ön műve is meg fogja megkapni.

Azon már előre röhögtünk, hogy valószínűleg nagyon sok ember már most azt hiszi, hogy a Magyarázat mindenre ellenzéki kiáltvány, ellenfilmje mondjuk az Elkxrtuknak. Elvégre egy elkaszált alkotó független filmet készít, tehát biztos ellene megy a rendszernek. Pedig nekünk az a célunk, hogy mindkét oldal gyűlöletét és sérelmeit megpróbáljuk megérteni. Az írásnak az a része volt a legnehezebb, hogy a karakterek esetében mélyre menjünk és megértsük, miért alakulhatott ki bennük a blokk. Ami pedig az NFI-t illeti, épp az a baj, mint sok mindennel ebben az országban: nincs kommunikáció. Minket úgy kaszáltak el, hogy sosem tudtuk meg, miről van szó. Maradnak a feltételezések és mendemondák: gondolj, amit akarsz. Tiszta paranoia. Mennyivel jobb volna leülni egymással szemben és érvelni! Ettől még ugyanúgy el lehet kaszálni mindent, de legalább tudnánk, hogy miért.

De vajon ez a paranoia az emberek hány százalékát érinti? Szerintem tíz magyarból kilencet semmi sem érdekel. Nem tüntet, nem lázad.

Ez attól függ, az ember milyen közegben mozog. Kulturális körökben ez fordítottan arányos: legalább kilencven százalékot érinti a kurzuspolitikával való szembeállás. Igaz, csak most kezd megfogalmazódni, hogy jelzők nélkül ki lehet és ki kell ejteni politikusok neveit. Pár hónapja láttam, hogy az Utódlás egyik részében szóba hozzák Orbán Viktort. Ez egy amerikai sorozat és abszurd, hogy ők többet beszélnek rólunk, mint mi magunk. A művészetnek épp az volna a feladata, hogy a társadalmi sebeket egyfajta terápiás módon gyógyítsa, felhívja rájuk a figyelmet. A jókra és rosszakra tagolt karaktervilágú filmek szerintem erre nem alkalmasak, maximum további ellenségképeket erősítenek.

A modern hazai kurzusfilmekben az a közös, hogy maximum középszerűek. Ez a tehetség hiánya miatt lehet?

Mások tehetségéről véleményem lehet, de nem lenne elegáns minősíteni őket. Ízlés dolga. Én sokkal inkább a belefektetett kreatív munka hiányát érzékelem. Muszáj megtalálni a rendezői koncepció mögött a személyes missziót, hogy miért is kellett ezt a filmet megcsinálni akkor is, ha kurzusfilm. Képtelen vagyok munkaként tekinteni a filmkészítésre.

Azt mondja, konzervatív volt.

Körülbelül tizennyolc évvel ezelőttig, igen. Azóta a pártpolitizálás inkább csak a keserű szórakoztatást jelenti számomra.

Ez lehet az oka annak, hogy a Magyarázat mindenre egyik főszereplője, a jobboldali, családos mérnök afféle régifajta Fidesz-szavazó, akik közül sokan ma már csalódott konzervatív értelmiségiek?

Az ilyen emberek állnak közel hozzám. Még sosem definiáltam magamban, kik az újféle Fidesz-szavazók, bizonyára mert nincsenek ilyen emberek a környezetemben. Sosem szoktam túlságosan messzire menni a saját életemtől a filmjeimben.

A kereszttűzbe kerülő kamaszt alakító Adonyi-Walsh Gáspárt hogyan találták meg?

Megosztottunk egy posztot, hogy tizennyolc éves, álmodozó típusú fiút keresünk. A feladat pedig az volt, hogy küldjenek egy videót magukról, amiben elmesélnek egy hazugságot. Gazsi másodikként érkezett a castingra az első napon, és már akkor erősen éreztük, hogy ő lesz Ábel. A filmezés amúgy felborította a terveit: a forgatás elején még a színészkedés érdekelte, a végére már a filmkészítés. Egyébként most megy az ELTE-re filmszakra.

Kisebb szerep, de a Kocsis Gergely alakította iskolaigazgató azért is fontos, mert ő reprezentálja Magyarország lakosságának a zömét: van állása, mindentől retteg és folyamatosan azt gondolja, hogy „ki fogják csinálni”.

Az efféle paranoia valóban szinte mindenkit érint, mert ha kikerüljük a politikát, akkor egy multi környezetben is tetten érthető mindez. Én viszont nem tudom, de nem is szeretném elfogadni a „nem merek beszélni” helyzetet. Kevés dolog van, ami jobban bosszant a meghunyászkodásnál. Megjegyezném, hogy az, hogy Kocsis Gergely nem sokszor látható a magyar filmekben, számomra teljesen érthetetlen, én a rajongója vagyok.

Bármennyire is kiegyensúlyozott politikailag, illetve pazarul sikerült film a Magyarázat mindenre, simán előfordulhat, hogy „mindkét oldal” csak a neki nem tetsző dolgokat fogja benne látni. Erre lelkileg fel van készülve?

Nem, mert nem lehet. Fennáll a veszélye a két szék között a földre huppanásnak, de a színészeket, a stábot és azokat, akik már látták, meggyőzte a film arról, hogy beszélni valamiről nem azonos az ítélkezéssel. Persze az beszédes, hogy amikor kijött a hír a velencei filmfesztivál meghívásáról, akkor az egyik oldal ráfeszült arra, hogy nem kaptunk állami támogatást – de hát nem is pályáztunk –, a másik oldal pedig nem írt róla semmit, csak annyit, hogy Velencében lesz egy magyar film. Még azt sem, hogy független, a történetről meg pláne nem. Remélem, nem az lesz a metodika a médiában, hogy hallgatnak a filmről, noha nagyon kíváncsi vagyok, melyik jelenetet vennék elő, hogy „rámolvassanak”.

Van egy tippem: a képzeletbeli Magyar Napok című napilap Erdélyből érkező újságírója, akin keresztül megmutatja, hogy lehet előre lépni NER-es körökben.

Az egész világ így működik, voltak tehát inspirációink. Nem igazán olvasok híreket, és csak olykor van véleményem a pártpolitikáról. Hasonló véleménnyel vagyok az ellenzékről, mint az Orbán-kormányról, csak az előbbit nehéz kritizálni, mert a választási kampányokat leszámítva több mint egy évtizede nincsenek jelen. Hovatovább, a NER részének tartom az ellenzéket. Ugyanaz a kávéház. Abban, hogy ez létrejöhetett, felelőssége van minden magyar polgárnak, bár persze a politikusoknak sokkal inkább. Azt azonban hozzáteszem, hogy a filmet nem patikamérlegen számoltuk ki.

Kevés magyar politikust említ személy szerint a film, az egyik kivétel Szijjártó Péter.

Azért többeket is említünk mindkét oldalról. Annál a jelenetnél szinte véletlenszerűen jutott eszembe pont ő, sok név közül választhattam volna. Szerintem nagyon rossz üzenete van annak, hogy egy politikus ilyen luxuséletet él. Hogy akar valaki a mindennapokat befolyásoló döntéseket hozni, ha sosem száll fel egy villamosra? De ez a kritika nem csak a politikusokra vonatkozik, sokan a többnél is a többet akarják. Furcsa globalizált világot élünk.

Amikor a fesztivál művészeti vezetője, Alberto Barbera bejelentette a velencei versenyfesztivál idei programját, külön megállt az ön nevénél, mondván, tudja, hogy a legtöbb leszidást azért fogja kapni, mert a Magyarázat mindenre nem a nagy versenybe, hanem „csak” az Orrizonti szekcióba került be.

Részünkről neheztelésről szó sincsen. Tudomásom szerint egyébként még nem volt magyar film ebben a szekcióban. Nagyon korán beválogatták a filmet és sokáig lebegtették, melyik versenybe kerül, de valójában azóta, hogy elhangzott, „Velence”, alig tudom felfogni, hogy ez megtörténik. Sokáig nem gondolkodtam azon, hogy ez a film külföldön egyáltalán kiválthatna bármiféle érdeklődést. Aztán részt vettünk a Final Cut Workshopon, melynek a lényege, hogy megnézik az első vágást és mondanak forgalmazói, produceri és egyéb szakmai visszajelzéseket. Akkor egy három és negyedórás verzió volt és imádták. Ekkor néztünk össze Berkes Julival: ez a film nemzetközibb, mint bármi, amit eddig közösen készítettünk. Az sem mellékes szempont, hogy az elmúlt másfél évben rekordmennyiségben beszélnek rólunk, magyarokról nemzetközi szinten. A velencei részvétel azért is fontos, mert ez egy lökést adhat minden rendezőnek, akit elkaszált az NFI, hogy érdemes független produkciókban gondolkodnia.