„Kiégtem, elfáradtam” – Az Orbán-kormány elutasítása mellett a közönnyel is meg kell küzdeniük a hozzátartozóikat otthon ápolóknak

"Aláírom, mert kezét, lábát meg kellene csókolni annak, aki egész nap a hozzátartozóját ápolja. Minden segítséget meg kellene adni nekik, emberfeletti munkát végeznek. Amit tesznek, az egyszerűen elképesztő, én nem tudnám csinálni.” A Sombor Edit néven bemutatkozó asszony mondta ezt csütörtökön a fővárosi Blaha Lujza téren, ahol az aHang nevű civil szervezet tagjai kérték a járókelőket, támogassák petíciójukat, amit a hozzátartozóikat otthon ápolók díjának emeléséért írtak. A petícióban azt követelik, hogy az ápolás díj emelkedjen a mindenkori minimálbér szintjére, járjon nyugdíj mellett is, és ne szolgálati idő legyen, hanem munkaviszony.

Míg Sombor Edit kérdés nélkül is ment a pulthoz aláírni, a megszólított járókelők többsége nem volt ilyen segítőkész, a civil szervezet önkéntesei leginkább közönnyel találkoztak. A rideg „nem” válasz mellett volt, aki magyarázattal is szolgált. „Ez nem az én problémám” – mondták többen. Mások azzal utasították el a civileket, hogy „képzelje, nekem meg a nyugdíjam kevés.” És sokan ígérték azt is: „Még átgondolom.”

Azt, hogy a járókelőkhöz hasonló közöny vagy más ok miatt, de a civil kezdeményezéssel elutasító volt a kormányzat is. Hiába hívták, nem jött el a gondoskodáspolitikáért felelős államtitkár, Fülöp Attila sem a rendezvényre, így nem vitathatták meg vele a civilek, miért is érdemelnének havi bruttó 40-80 ezer forint helyett legalább minimálbért a hozzátartozóikat otthon ápolók. Csak az államtitkárt életnagyságban ábrázoló figura „láthatta” a téren rendezett rendhagyó kiállítást, és „hallgathatta” meg, hányan és milyen nehézségek árán gondoskodnak rászoruló hozzátartozóikról.

– A gyermeküket ápolók esetében nagy siker volt, hogy ők ma már minimálbért kapnak – mondta Tóth Enikő, igaz, csak azoknak jár ez az összeg, akik a pontrendszer alapján elérnek egy bizonyos határt. A Belügyminisztérium szerint őket azért illeti meg a magasabb összeg, mert az önellátásra képtelen gyerekekről való gondoskodás alapjaiban határozza meg a családok működését.

– Csakhogy ez az állítás igaz a szülők, házastársak ápolására is. A magyar állam arra alapoz, hogy a hozzátartozók majd úgyis megoldják valahogy, sztrájkolni meg nem tudnak, hiszen nem hagyhatják otthon a beteget – szállt vitába a tárcával Tóth Enikő, aki, hogy szavait alátámassza, a téren felállított asztalok felé mutatott. Az azokra kitett tárgyakkal, levelekkel mesélték el sorsukat és üzentek az otthonápolók – többségük eljönni sem tudott, hiszen nem hagyhatják egyedül hozzátartozóikat.

Így Tóth Enikő vette sorra a sorsokat. „Itt azért van a bugyi, mert Andrea ápoltja, a sógornője rendszeresen eldugítja a vécét a bugyikkal.” Üzent Zsuzsanna is, aki csak pépes ételt tud adni anyukájának, és kénytelen havi három zacskó pelenkát venni, miközben a régi jól bevált pelenkára már nincs támogatás. Egy másik asztalon vitaminok, vény nélkül vehető gyógyszerek sokasága: ezeket egy olyan család küldte, amelyben két gyerek van, az egyik Down-szindrómával született, a férjnek pedig eltört a gerince.

– A petíció indítója, Nagyné Juhász Edit, aki a férjét ápolja azért nincs itt, mert neki magának is műtétje volt. Lábadozik, közben a házastársát ápolja. De ahhoz, hogy őt meggyógyítsák, előbb idős, már segítségre szoruló szüleit kellett megkérnie arra, hogy vigyázzanak férjére, amíg ő kórházban lesz – mesélte Tóth Enikő.

Tölgyfaszegi László Attila csendben üldögélt a téren felállított sátor alatt. Siófokon él, 51 éves múlt, édesanyja 72. „Tíz éve gondozom őt, mozgás- és látásszervi fogyatékkal él. Genetikai betegsége van, amit én is örököltem. Ez azt jelenti, hogy teljesen szivacsos szerkezetű a gerince, képtelen magát megtartani. Főzni kell rá, fürdetni, öltöztetni, orvoshoz vinni, programot csinálni neki. Ha unatkozik, akkor az időskori demencia jobban előjön. Ha le van foglalva, tisztán lehet tartani.”

 Édesanyja nyugdíja 169 ezer forint, fogyatékossági támogatás címen kap még 39 900 forintot. Ebből kell kigazdálkodni többek között a gyógyszertári költséget, ami havonta 35 ezer forint, és a rengeteg mosószert. „Anyukám betegsége miatt bármikor elpattan egy ér, ilyenkor olyan a lakás, mint ahol gyilkosság történt. Villannyal fűtünk, és nekem hiába lenne elég a 18 fok, a beteg, fekvő anyámnak kell a 24 fok, mert a keringése is rossz. Négyszer-ötször magasabb fűtési számlát fizetek, mint az, aki egy sima panellakásban lakik, és munkabérből él.”

Mesélt arról is, hogy régen a Malévnál dolgozott, és segítő is volt egy fogyatékkal élőket felkaroló alapítványnál. De mindent ott kellett hagynia. Magánélete sincs. Amikor arról kérdeztem, mikor volt utoljára nyaralni, könnybe lábadt a szeme. „Nem emlékszem”. Barátokkal sörözni? „Nem voltam, nem járok.” „Hogy mi lenne az igazi segítség? Ha anyukám néha kaphatna egy pár napos, bentlakásos kezelést, valami intézményben. Ő is jól érezhetné magát, és én is pihenhetnék egy kicsit. Kiégtem, elfáradtam.”

Frik Zoltán 42 éves, 13 évig ápolta édesanyját, aki nemrég halt meg. „Nem tudtam dolgozni, nem lehetett otthon hagyni. A 30-as éveimben a négy fal között éltem, magánéletem nem volt, szociálisan elszigetelődtem”. A kommunikációs szakemberként végzett férfi azt mondta, neki szerencséje volt, indított egy otthonról működtethető vállalkozást. „Aki hosszútávon csinálja az otthon ápolást, munkahelyre nem tud bejárni. De, ha meghal a hozzátartozója, akkor még rosszabb lesz a helyzete. Hiszen addig ott volt az ápolt nyugdíja, vagy járadéka. Ha a beteg elmegy, ez mind megszűnik. Ahogy az ápolási díj sem jár tovább. Tehát belökik a szakadékba azt embert. Persze, vissza kellene menni dolgozni, de hova veszik fel azt, aki hosszú évekig otthon volt, szakmai tudása elavult? A minimálbér is nagyon fontos lenne, ez igaz, de szükség volna valamilyen szociális hálóra is.”