Lehet, sőt valószínű, hogy ez konzervatív gondolat, de egy keresztény egyházi méltóság ne járjon meccsre olyasvalakivel, aki sem a lopás tilalmát, sem a házastársi hűséget előíró törvényt nem tiszteli. (Lenyűgöző a lelkesedés, amellyel a katolikus egyház beszállt az Orbán-kormány homofób kampányába, de az a helyzet, hogy a „Ne lopj!” és a „Ne paráználkodj” valamivel explicitebb módon szerepel a jézusi útmutatások között, mint bármi, amit a Biblia a homoszexualitásról ír.)
Egyszóval minimum necces, ha Veres András az ismeretlen, de azért sejthető anyagi forrásokból az Adrián orgiázó Borkaival flessel. És nem sokkal jobb a helyzet – sőt – akkor sem, ha kollégája, Erdő Péter egy olyan párt politikai eligazításán vesz részt, amelynek prominensei szintén látványosan fittyet hánynak a magántulajdon, a házasság és – nem utolsósorban – az igazmondás szentségére. Hazudni, lopni, házasságot törni ugyanis a keresztény tanítás szerint súlyos bűn – ennél már csak az a súlyosabb, ha valaki nem szégyelli és bánja, hanem különféle ideologikus magyarázatokkal példaként az ország elé állítja a saját vétkeit.
Erdő Péternek tehát két ok miatt sem kellett volna Kötcsére mennie. Egyrészt azért, mert ő „civilben” is a katolikus egyházat képviseli (mint ahogy egy hivatalban lévő miniszterelnöknek sincs külön civil énje), így semmi keresnivalója egy demonstratívan nem keresztény párt rendezvényén. Másrészt pedig azért, mert aki korpa közé keveredik, annak korpás lesz a reverendája. A Fidesz mára egy minden morális gátlástól megszabadult szavazathabzsoló szervezetté vált, amelynek táborában a jelek szerint békésen megfér egymás mellett a becsületben megőszült hittudós-prímás, az eljárás alatt álló visszaeső adóbűnöző és a kiérdemesült (?) veterán pornósztár – hogy csak a kormánypárt legutóbbi találatait említsük. Ez az elvtelen, opportunista, bűn-relativizáló hozzáállás rövid távon, politikailag talán hasznos lehet, az egyháznak viszont egészen biztosan felmérhetetlen károkat okoz. Erdő Péter a ma élő legnagyobb egyházjogászok egyike, határainkon túl is nagy a tekintélye, egyesek már a következő pápát látták/látják benne – bizonyára nem nekünk kell felvilágosítanunk, hogyan is szól a keskeny útról, a tű fokáról meg a megbotránkoztatásról és a malomkőről szóló példázat. Így inkább csak arra emlékeztetnénk: olyan magyar püspökök neveit nem nagyon őrzi az újkori történelmi emlékezet, akik a mindenkori hatalom oldalán, privilégiumoktól övezve tudtak valamit tenni a hit védelméért. (Még Prohászka sem ilyen – tőle idézzük: „Az egyház nem kapaszkodhatik bele a rendiség fönnmaradt törmelékeibe, nem sorakozhatik hív zsoldosként a csupán társadalmi elvet képviselő arisztokráciának zászlai alá; nem rokonszenvezhet a nemességgel mint valami irigyletes intézménnyel … A főpapoknak nem lehet ma már főnemeseknek lenniök; nem lehet a főpapság kiváltságos rendjének korlátai mögé húzódniok.) Olyanokét viszont szép számmal, akik, ha kellett, az uralmon lévőkön is számon merték kérni a közös hitünk alapelveit.