Schmidt Ádám sportért felelős államtitkár az Inforádiónak nemrégiben úgy nyilatkozott: amikor 2017-ben Magyarország visszalépett az olimpiarendezési szándékától, gondot okozott, hogy a terv mögött nem volt társadalmi támogatottság. Elárulta: „a Nemzetközi Olimpiai Bizottság felmérte a budapesti nyári játékok népszerűségét, és az eredmény nagyon rossz lett”. Ehhez képest most, a sikerrel megtartott atlétikai világbajnokság után újfent előkerült az ötkarikás játékok ötlete. Vannak adatok arról, hogy jelenleg miként viszonyul a főváros lakossága a kérdéshez?
Nem tudok róla, a tudományos alaposságú elemzésekre még várni kell. De nem lennék meglepve, ha a kormány monitorozná a budapestiek hozzáállását a rendezéshez.
Schmidt szavaiból kiderült: a Fidesz annak ellenére állt bele a 2024-es rendezésbe, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, mennyien nem akarnak olimpiát. Ezúttal is megpróbálják lenyomni az akaratukat az emberek torkán?
Én inkább úgy látom, hogy igyekeznek meglovagolni az atlétikai vb sikerét. Abban bíznak, hogy most mind több embert meg lehet győzni a rendezés előnyeiről. Társadalmi egyeztetés híján nem lehet egy ekkora volumenű eseményt összehozni. A labdarúgó Európa-bajnokságot megelőzően született tudományos igényű felmérés annak fogadtatásáról; akkor a budapestiek körülbelül fele várta örömmel az eseményt, ami azért nyilván más jellegű volt: egyetlen helyszínről és három meccsről volt szó. A NOB egyébként nyomon követi a kandidáló országokban a lakossági támogatottságot, ez kimondottan fontos szempont a helyszínválasztásnál.
Csakhogy nálunk a társadalmi egyeztetés annyiban teljesedik ki, hogy a propaganda próbálja elhitetni, mindenki mennyire jól járna az olimpiával.
Ezt valóban érzékelni, hallgattam nyilatkozókat az M1-en, és rettentő egyoldalú a hozzáállás. Az atlétikai vb megítélése is aránytalanul pozitív, az érvelések nélkülözik a tudományos alaposságot, sokkal inkább érzelmi megközelítésűek. Annak kapcsán nincsenek kétségeim, hogy immár képesek lennénk az ötkarikás játékokat kifogástalanul megszervezni, lebonyolítani. De hogy milyen áron, az már más kérdés.
2015-ben a PricewaterhouseCoopers 774 milliárd forintra taksálta a 2024-re tervezett seregszemle kiadásait. Ugyan eltelt nyolc év, de csak az atlétikai világbajnokság 320 milliárdba került.
Azt látni kell, hogy ezek a nagy tanácsadó cégek rendre olyan eredményre jutnak, amik passzolnak a megrendelő igényéhez. Az utólagosan, tudományosan, egzakt módszertannal végzett elemzésekkel köszönő viszonyban sincsenek, ennélfogva túl optimista becslésekre jutnak. Megfigyelhető: az olimpiai rendezők sok esetben az előzetesen tervezett költségek sokszorosáért tudják tető alá hozni a játékokat.
Az atlétikai világbajnokság véget ért, Orbán Viktor már olimpiáról beszélRentábilis lehet olimpiát rendezni?
A választ ketté kell bontani. Van a konkrét pénzügyi megtérülés, amikor az eseményhez szorosan köthető kiadásokról – létesítményfejlesztésről, szervezésről, előkészületekről –, illetve bevételekről – jegyértékesítésről, szponzori pénzekről, televíziós jogdíjakról – beszélünk. A történelem során eddig mindössze három olyan olimpia volt, amelyik legalább minimális pénzügyi sikerrel zárt: a Los Angeles-i, az atlantai és a sydney-i. De ha ezek esetében a nyereséget egy egységnek vesszük, akkor a veszteség esetenként hat-nyolc-tíz egység.
Fellelkesültek a kormánytagok, de valójában szinte sehol nem éri meg olimpiát rendezniA kormány indokként rendszeresen felhozza, hogy a szükséges városfejlesztés hosszú távon megtérül, a beruházások élénkítik a gazdaságot.
Ez a válasz másik része. Az olimpiarendezés hatalmas kezdeti kiadásokkal jár, ezek jelentős része független a sporttól.
A közlekedési infrastruktúra, a területrendezés és a kapcsolódó munkálatok távlati hatása vitathatatlanul létezik, akár pozitív hozadéka is lehet. Ám ezekre egzakt mérési módszertan nincs.
Arról sincsenek pontos adataink, hogy a rendező városba néhány év elteltével érkező turisták hány százaléka utazott azért oda, mert kedvet kapott a televíziós közvetítések megtekintésekor. Nyolc-tíz éves hatásokat előzetesen pontosan felmérni nem lehet, maximum megbecsülni. A papír sok mindent elbír. Mindenekelőtt meg kell nézni Budapest városfejlesztési koncepcióját, hogy abban a sport- és nem sportcélú tervek mit mutatnak, s ha ezek összevágnak az olimpiarendezéshez szükséges elképzelésekkel, akkor a végeredmény előnyös lehet, ugyanakkor lehetnek olyan fejlesztések, amelyek az eseményt követően nem olyan formában vagy kisebb léptékben szükségesek. Nem mellékes az a hosszú távú hatás sem, hogy a játékok után a társadalom mekkora része kezd sportolni, folytat majd egészségesebb életmódot, a kapcsolódó civil szektor mennyiben aktivizálódik. Ezzel együtt ott van a másik serpenyőben, hogy ha ezt az irgalmatlan összeget nem az olimpiára, hanem az oktatásra, egészségügyre, egyéb területre költi el az állam, akkor annak milyen hosszú távú hatása lenne. Ezek a hasznok ugyanis az olimpia miatt elmaradhatnak. Az olimpiarendezés érzelmi kérdés, egyfajta értékválasztás. Szocsiban vagy Pekingben a pénz nem számított, presztízseseményként valósították meg. Skandináviában inkább a szabadidősportot finanszírozzák; látható is, hogy a társadalom jobb egészségi és kiegyensúlyozottabb mentális állapotban van.
Miként hasznosulhatnak a hátramaradt létesítmények?
Ez is egy kulcskérdés: hogy ezek a helyszínek hosszú távon mennyiben szolgálják a település javát. Elrettentő példa Athén, amely teli van fehér elefánttal.
Fehér elefánttal?
Az egykori Sziámban ezeket az állatokat nagy becsben tartották, szentként tisztelték, egy-egy példány odaajándékozása egy másik uralkodónak a legnagyobb megbecsülést jelentette. Ugyanakkor nagy volt, hatalmas, de mit lehet kezdeni egy szent állattal? Ma azokat a létesítményeket értjük fehér elefánt alatt, amelyek nagyok, impozánsak, de csak úgy vannak. Athénban az olimpiai helyszínek kihasználatlanok, ellepi őket a gaz, az enyészetté válnak. Görögország gazdasági válsága nem függetleníthető az olimpiától. Nem csupán arra vezethető vissza, de az is nagyban hozzájárult a bajokhoz. Számtalan példa van arra, hogy az ilyen volumenű sportkiadások miatt fölvett hitelek terhét 20-30 év múlva is nyögi a helyi lakosság.
A létesítmények fenntartása már most is évi több milliárd forinttal terheli az állami költségvetést. Vannak pontos számok arról, hogy mondjuk tavaly mennyit költöttünk ilyen céllal?
Szerintem – néhány gazdaságpolitikuson kívül – nincs ember, aki képes lenne ezt kibogarászni. Az adatok szét vannak szórva, el vannak rejtve.
Minden Orbán Viktor álma körül forog, az se számít, hogy Magyarország belerokkanna az olimpiábaSzintén az olimpiarendezés érveként szokott elhangozni, hogy a költségeket nem egyedül kell állni.
Tényleg sok pénz jön a NOB-tól, szponzoroktól, gazdasági szereplőktől, ám ezek főként a rendezés és a lebonyolítás költségei. Az egyéb kiadások következményei kiszámíthatatlanok másfél évtizedes léptékben. Nehéz kalkulálni a korrupcióval, a nem várt válsághelyzetekkel, láttuk, a Covid hogy megnövelte Tokió kiadásait.
Igaz-e, hogy a nagy sportesemények társadalmi kohéziós erővel bírnak?
A sportszektornak általában van társadalmi integrációs hatása, így a sporteseményeknek is. Ezt szükséges is kihasználni. Másrészről az élsport mindig is a hatalom fontos legitimációs eszköze volt, nézzük meg, mi volt nálunk a szocializmus idején, vagy milyen jelentősége van Kínában, Oroszországban. Ám Magyarország mára eljutott a polarizáltság olyan szintjére, ahol a sport integratív hatása lényegesen gyengébb. E kérdésben is a pártpreferencia a döntő. Hiába ment ki egy ellenzéki szavazó, és szórakozott remekül az atlétikai vb-n, a mindennapokba visszazökkenve továbbra is ellenérzései maradnak a kormánnyal szemben. Ismerek tanulmányokat, amelyek ezt tökéletesen visszaigazolják, és a személyes tapasztalatom is ez. Sopronban épült egy európai színvonalú új uszoda, s hiába kezdtek szemmel láthatólag mind többen odajárni úszni, az ellenzéki szavazók egy kimondottan pozitív hozadékú fejlesztést is negatívan ítélnek meg: minek kellett? …
A stadionépítési láz közben visszatérő érv volt, hogy ezek hozzájárulnak az emberek egészségesebb életéhez.
A stadionépítés egyébként nagyjából lecsengett, ám ilyen hozadéka nem volt. Még az olimpiának is csak átmeneti: amikor Szilágyi Áron olimpiai aranyat nyer, az elkövetkezendő egy-két évben tömegével jelennek meg a gyerekek a vívócsarnokokban, ám a hatás pontszerű. Itt kellene bejönnie a képbe az állami szerepvállalásnak, hogy a hirtelen megnövekedett sportolási igényt ki lehessen elégíteni. És akkor itt beszélhetünk a sportnemzet és a sportoló nemzet közötti különbségekről is. Világosan látszik az Eurobarométer felméréseiből, hogy hazánkban a lakosság jelentős része inaktív – hátul kullogunk az uniós vonatkozó listákon –: 70 százalék nem végez értékelhető testmozgást, még rekreációs jelleggel sem. A stadionok nem fognak hozzájárulni, hogy ezen a téren változás történjen. Létesülnek ugyan futókörök, edzőparkok, uszodák, amelyek ebből a szempontból a legfontosabbak, ám az ezekre szánt összegeket össze sem lehet vetni az élsportra áldozott pénzekkel.
Végezetül arra volnék kíváncsi: ha döntéshozó helyzetben lenne, rendezne olimpiát?
Mint említettem, a kérdés megközelíthető érzelmi, illetőleg pragmatikus alapon. Mint sportszerető ember, szívesen venném, ha Budapesten lennének az ötkarikás játékok, ám tudományos emberként, a számok világában élve fel kell vetnem: az ország szempontjából vajon ez a legjobb befektetés? Érzelmi alapon semmi sem drága. De beláthatatlan, 15 éves távlatokban, a magyar gazdaság jelenlegi helyzetében nem hallgathatunk csak a szívünkre.
