Vágytunk a pestiségre, de nem nagyon tettünk érte semmit. Nem is nagyon lehetett. Kicsit olyan volt, mint a nyolcvanas években divatos faltól falig poszter, ami rendszerint a nappalit uralta, és erdőt vagy tengerpartot ábrázolt. Első pillantásra teljesen élethűnek tűnt, szinte hallani lehetett az erdő nehéz lélegzetét vagy a víz morajlását az étkezőasztal mögött, de aztán közelebb lépve a varázslat helyébe a vibráló pixelek léptek. Ez volt Pest nekünk a tévében. A felfoghatatlan bőség helye, a sóvárgás központja, a szerethető haza szemcsés délibábja. Élőben csak kétévente láthattuk, csak így adtak útlevelet, és azt sem mindig, tizennyolc éves koromig csak kétszer járhattam a falai között. De ott volt, az illúziókon és reményeken túl, nagyon is megfoghatóan, mégis álomszerű lebegéssel.
Csak épp elérhetetlenül. A nyolcvanas évek derekán a szüleim egyre több ismerőse, kollégája és barátja döntött a kitelepülés mellett. Beadták a kérelmet, megvárták a nehezen érkező engedélyt, majd pár hónap múlva hírt adtak magukról: ha nem is kolbászból fonják a kerítést, de megtalálták a szerencséjüket, a magyarok tárt karokkal várták őket. Ami nem is csoda, hiszen képzett szakemberek voltak, fogorvosok és általános orvosok, mérnökök, tanárok. Egy idő után anyám is felvetette (hallottam őket beszélni erről esténként, amikor már azt hitték, hogy alszom), menjünk ki mi is, elég volt már a nélkülözésből. Apám akkor a családra, a barátokra hivatkozott, hiszen ki tudja, hogy mikor láthatjuk őket megint. Mikor engednek majd vissza látogatóba. Ma már tudom, hogy nem is annyira a társaság vagy a rokonok hiánya bátortalanította el, hanem ösztönösen tartott minden változástól, minden újtól. Anyámnak már a konyhabútor cseréjét vagy egy hosszabb utazást is hónapokkal, ha nem évekkel előtte fel kellett vetnie, majd hosszan rágnia a fülét, amíg beleegyezett.
Nem mozdultunk hát. Könnyen lehet, ha megyünk is, akkor sem Pestre költöztünk volna, hanem nem messze a határtól telepedünk le (jó ha eljutunk Nyíregyházáig), mert az a távolság talán még elviselhető lett volna neki. Aztán fordult a kocka minden értelemben, én még életében, harmincvalahány évesen lettem pesti, anyám pedig hetvenhat évesen, a zuglói otthon lakójaként, már nélküle. Bár a mindent eldöntő műtét előtt már pedzegette, hogy ha eltávolítják az aneurizmát, akkor felköltöznek Pestre, ne legyünk olyan messze egymástól. Nem tudom, hogy gyógyultan is így gondolta volna, és nem győzött volna benne megint a honvágy, vagy talált volna valamilyen más mentőkörülményt, ami elodázza ezt a nagy horderejű váltást. A halál végül a maga egyszerű módján feloldotta a dilemmát.
Most viszont azt hallgatom a telefonban, hogy anyám csacsogva számol be a napi sétájáról, ma épp a Váci utcán jártak az egyik szomszédjával, azelőtt pedig a Paskál strandot fedezte fel. Még turista ugyan, hallom a hangján a lelkesedést, de már nem fél a közlekedéstől, a tömegtől, vagy attól, hogy menthetetlenül eltéved. Arról már sikerült meggyőznöm, hogy nyugodtan kérjen segítséget, ha baj van, Pesten elég sokan beszélnek magyarul, nem úgy mint külföldön, vagy Romániában. Azt az izgalmat látom rajta, ami engem is elöntött az első pesti évemben, hogy minden két vagy három számmal nagyobb, a város ontja magából a kulturális lehetőségeket, pezseg és forr, minden egyszerre ismerős és ismeretlen, és még a komisz dolgokban is van valami otthonos. Szerelem ez, amely lassan mélyül és teljesedik ki, de amikor megtörténik, minden más érzetet lepipál.
Más kérdés, hogy azóta engem más szerelem köt le, mással járok jegyben, a bécsiséggel kokettálok. Bécs gyerekként még megfoghatatlanabb volt, nem kellett volna sok hozzá, hogy elhiggyem, igazából csak a könyvekben vagy a térképen létezik, a valóságban olyan messze van, akár a Hold. Most pedig itt vagyok, már nem turistaként, de még nem beavatottként. Szerencsére a városok megengedik a többnejűséget, Pest nem lesz annyira féltékeny Bécsre vagy a minden csáberőt bevető Rómára, mint ahogy a feleségem tenné hasonló helyzetben. Itt a régi szerelem épp olyan érvényes marad, mint születése pillanatában, csak a szív ver kicsit lassúbb ütemben. Mert azt már tudom, hogy ez nem múlik el. Talán érettebb lett a kapcsolatunk, hiszen már jobban látjuk egymás hibáit, gyengéit: ma már feltűnik Pest kopottsága, egzaltáltsága, vidékies gőgje, ahogy ő is megértően tekint az én csapodárságomra és felszínességemre.
Este viszont, amikor megállok a Margit hídon, hogy a folyó pikkelyes testének szegezzem megválaszolhatatlan kérdéseimet, mindig mellbe vág a régi vágy. Olyan hevesen, mintha most lenne az első randink, és a smink mögött, a csillogó fények takarásában keresném a valódi vonásait. Ez már nem poszter, már nem sóvárgás. Az utcáin járunk, beszívjuk kissé karcos szagát, elidőzünk a terein. Anyám hét évtizeddel a háta mögött, kissé megkésve, én az ötvenet morzsolgatva, ő pedig kortalanul, de sokat tudva az időről. Így méregetjük egymást, csöndesen és megértően, mint akiknek már sosem kell búcsúzkodniuk.
