Megnyugodhatunk, ha az nem is minden esetben igaz, hogy az apa férfi (ott van például a szűznemzés), azért a világ többé-kevésbé leírható tudományosan: az ég kék, a Duna a Fekete-erdő felől a Fekete-tenger felé folyik, a környezet-gazdaságtan pedig a jelek szerint mégiscsak egy tudományág, amely igazolható törvényszerűségekkel dolgozik. Mindezt onnan tudtuk meg most, hogy az MTA, vagyis a hivatalosan és a közvélemény szerint is az ország első számú tudományos intézménye véleményt mondott Magyarország akkugyártó nagyhatalmi (láz)álmairól, és az állásfoglalásban megfogalmazott aggályok pontról pontra megegyeznek azzal, amit korábban a civil zöldek is szóvá tettek. Kivonatosan: Magyarország nem rendelkezik az iparág számára szükséges erőforrásokkal (pl. olcsó energiával és végtelen vízkészletekkel), a kétségkívül meglévő környezeti kockázatokat jelző és kezelő intézményrendszerünk alkalmatlan, a társadalom bevonása elmaradt, és az is bizonyításra szorul, hogy az erőltetett ipartelepítésnek végül a társadalmi-gazdasági haszna, vagy inkább a kára lesz nagyobb.
Az Akadémia választ ad az ismert zöld-baloldali közgazdász azon felvetésére is, amely szerint a klímaválság nem küzdhető le akkugyárak nélkül – simán lehet, hogy a tétel igaz, de nem következik belőle, hogy e gyáraknak egy olyan országban kell megépülniük, ahol gyakorlatilag semmilyen feltétel nem adott a működésükhöz. És akkor az euróban számolva is sokmilliárdos kérdést még föl sem tettük: tudja ma bárki garantálni, hogy a lítium-ion akku, amire mi most óriásgyárakat építünk, még tíz év múlva is meghatározó technológia lesz az e-autózásban?
Visszakanyarodva a bevezetőhöz: környezet-gazdaságtani szempontból, az indokolt kérdéseket föltéve a magyar akkumulátorgyár-őrület inkább borítékolt bukásnak tűnik. És ezt az érzést a kormány által az MTA-nak adott, rákosista hangú válaszkísérlet – „aki az akkumulátorgyárak ellen küzd, az a környezetvédelem és a nemzetgazdasági érdekek ellen küzd” – rögtön meg is erősíti.