Szép Tibor: Fehér villanás

Ez egy bukott világ. Késleltetett válság, összeomlás lassításban.
– Tönkretették a köztársaságot, kell valaki, aki rendet tesz. Nekem mindegy, kicsoda: Mola, Franco, vagy Primo di Rivera.
Dalí látta a katalán felkelést, a megtorlást, a túszszedést, a foglyok kínzását. A sztrájkokat, az utcai harcokat, a kivégzéseket. A kormányerők terrorját, ahogy helyreállítják, úgymond, a köztársaságot.
– És utána, utána ki adja vissza a szabadságot? – Lorca szelíd volt, és nem várt választ, mert erre nem volt válasz.
A fővárostól délre, Andalúziában járt a vonat, ahol nemsokára összecsapnak majd az észak bányái és a kelet iparvárosai a dél nagybirtokaival.
Nem tudták, de ez volt az utolsó nyaruk, az utolsó találkozás.
Az állomások peronján sovány parasztok, idénymunkások tolongtak, felszálltak az alacsony osztályú vagonokba. Délre tartottak a betakarításra. A költő és a festő az első osztályról figyelte őket. Már alacsonyan járt a nap, a vörös fénytől vörös volt az arcuk.
Dalí a belső zsebéből gyűrött papírt vett elő, rajta sűrű kézírás, vers, a saját verse.
– Már akartam mutatni. A múlt héten írtam.
Lorca elolvasta az írást, és nevetett:
– Nem jó.
– Miért?
– Mert gyenge és modoros. Egyébként mi akar ez lenni?
– Figyelmeztetés. Segélykiáltás.
– Annak is gyenge. Meg el is késett. Lesz polgárháború, mert mindenki elfogadta. Megszokták, belenyugodtak, vagy kifejezetten akarják.
Dalí összegyűrte a cédulát, és kidobta a vagon ablakán. Fehér villanás, a menetszél magával ragadta a papírt.
– Megsértődtél?
– Nem. Igazad van, tényleg gyenge volt.
Tehetetlenség és magárahagyatottság vett erőt rajtuk a nyomasztó délutáni hőségben. Nem volt miről beszélgetni, elfáradtak. Lorca elaludt, a feje lehanyatlott a rázkódástól, Dalí vállára dőlt. Egyedül voltak.
Esteledett, a festő végignézett a kocsin, a két sor ablakon.
A tér törésvonalában haladt a vonat, kétoldalt nem egyformán szaladtak a fák, az egyik elrohant, a másik elmaradt. Vagy az idő mászott másképp az egyik és a másik oldalon.
Óriások kőteste mozdult, falevélből varrt ruhájuk borzongott, fülükből felhők füstöltek ki. Helyezkedtek a hegyoldalak, mocorogtak a dombok. Vonaglottak a hegygerincek, a nap égett és lehanyatlott. Azúrról feketére váltott az ég, a félelemtől cseppfolyós volt a kinti sötétség.