Nincs olyan újságírói pálya, amelyen az ember ne követne el hibákat, bánna meg baklövéseket. A közepesen hosszú listán például ott vannak azok a nyegle publicisztikák, amelyekben a nőkön köszörültem valamiért a nyelvemet. Fiatal voltam, nyegle, és azt hittem, igazi férfiként viselkedem. Nem tudom, mivé fejlődött volna ez a macsóság, ha idejében nem józanodom ki, talán egy rosszabb napon nekem is a vak komondorral kellett volna magyarázkodnom. Vagy azt fejtegettem volna komoly arccal, költői pózban, hogy a nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak, hanem hogy beteljesítsék a női princípiumot. Szüljenek, és kész.
Ez a kép árnyalódott bennem tovább a minap, amikor a Petőfi Irodalmi Múzeum élén pillanatokon belül újrázó Demeter Szilárd kijelentette: „A magyar társadalom kulturális szempontból erősen matriarchális, otthon nagyjából mindenről a nők döntenek.” Ők határozzák meg a család kultúrafogyasztási szokásait, milyen könyvet kapjon a gyerek, milyen színházba vegyünk jegyet, hova utazzunk és így tovább. Vagyis, ha kulturális terméket szeretnénk eladni – jelesül a múzeum programjait –, akkor bizony nincs más választás, az anyákat kell megcélozni.
Akárhonnan is nézzük, ez már jóval barátságosabb összképet ad, mintha csupán a reprodukciós ráta felől közelítenénk meg a nőket. Vegyük észre, hogy ez az új nő olvasott, tájékozott, és képes érvényesíteni az akaratát. Azt még nem tudom, hogy az vajon panasz-e, netán a helyzet kényszerű beismerése, vagy egyenesen bók, hogy otthon mindenben ők döntenek. De akkor ebben a NER-féle világban, hol vannak a férfiak? Nyilván a parlamentben, a politikában, a fontos vállalatok élén. S mivel ilyen rettentően fontos munkát végeznek nincs idejük olvasni, színházi programokat böngészgetni, a kultúrára pár percnél többet áldozni. Mondjuk, ez meg is látszik minden döntésükön és a közélet minőségén.
Úgy is mondhatnánk, hogy Demeter szinte (ön)leleplezően őszinte volt, amikor ezt az interjúját adta. Hiszen ebből értettem meg, hogy miért is nem engedi a NER komolyabb pozícióba a nőket (kivéve, ha olyan férfiasan viselkedik, mint Varga Judit, teszem azt a korrupció területén; vagy olyan bájosan súlytalan, mint Novák Katalin). Hiszen pontosan tudják, hogy a kultúrában járatos ember mindig árnyaltabban (értsd: okosabban) szemléli a világot, képes érveket megfogalmazni vagy épp elfogadni, vagyis egy kicsit sem illik bele a jelenlegi hatalmi mechanizmusba. Egyszerűen túl okos hozzá. Még azt sem tudná, hogy mit és hol kell befóliázni. Ehhez igazából Dúró Dóra ért, aki ugyan családanya, csakhogy a kultúrafogyasztás sajátos ágát űzi: megszüntetve őrzi meg az értékeket.
Egészen biztos vagyok benne, hogy a Demeter-féle családanya is örülne annak, ha lenne partnere a kulturális döntéseiben. Ha nem csupán egy kelletlen férfit hurcolna magával színházba, koncertre, hanem olyat, akinek önálló szempontjai vannak. És azt is örömmel venné, ha nem csupán otthon építhetné ki a maga világát. Hanem lenne szava ott is, ahol a valódi döntések születnek.