Három év átfogó restaurálás után a madridi Prado újra kiállította Caravaggio 1600-ra datált Dávid Góliát fejével című festményét – adta hírül az ArtDaily művészeti portál. A munkálatok eredményét Almudena Sánchez restaurátor úgy értékelte: a remekmű az árnyékban töltött hosszú idő után most visszanyerte eredeti fényét – amely a szennyeződések és az oxidált lakkrétegek alatt eltűnt az idők során.
A probléma részben a korábbi szelektív tisztítások eredménye is volt, amelyek az előtér síkjaira és mindkét figura legvilágosabban megvilágított részeire koncentráltak, figyelmen kívül hagyva a kompozíció hátterét és az árnyékban lévő területeket. Így Caravaggio eredeti chiaroscuróját (a fényviszonyok és hatásaik ábrázolását) fokozatosan a világos és a sötét erőszakos kontrasztjává alakították át. A jelenet egészén belül csak a fókuszált fényforrás által fényesen megvilágított alakok részeit lehetett megkülönböztetni, Dávid alakja egy lapos fekete háttér előtt körvonalazódott. A régi lakk sárgás tónusa megváltoztatta Caravaggio eredeti színeit is, melegséget adva a hús és a ruházat sápadt, ragyogó tónusainak. A lakk átlátszóságának elvesztése megszüntette a háttérben, valamint az árnyék területén található elemeket.
A Prado festménye más feldolgozásához képest szokatlanul ábrázolja a jól ismert bibliai epizódot. Azt a pillanatot örökíti meg, amikor az ifjú Dávid – miután a parittyájából kihajított kővel leterítette Góliátot – átöleli az óriás testét, lenyúl, hogy hajánál fogva megragadja annak levágott fejét, hogy azt kötélre kösse. A Prado képe a Caravaggio-kánon egyik legkevésbé népszerű festménye volt eddig, sőt sokáig megkérdőjelezték Caravaggio szerzőségét is. Roberto Longhi olasz művészettörténész 1951-ben „rehabilitálta” a festményt, véleményét Mina Gregori olasz művészettörténész erősítette meg utóbb, a Góliát fejéről készült röntgenfelvétel publikálásával. Amelynek köszönhetően kiderült: eredeti kompozíciójában Caravaggio az óriást közvetlenül a halála után ábrázolta, vad szemmel, sikolyra nyitott szájjal – igen hasonlóan ahhoz, ahogy Holofernészt megfestette a római Palazzo Barberiniben látható Judit és Holofernész című festményen, és hasonlóan a firenzei Uffiziben őrzött Medúzához. Ám a végleges változat visszafogottabb. Valójában a kép egész költői tartalma éppen ebben, „a finom idill és a kegyetlen dráma közötti” érzékeny egyensúlyban rejlik – fogalmaz Cristina Terzaghi olasz művészettörténész Caravaggio-monográfiájában.
A jelenlegi restaurálás többek között visszaállította a Góliát fejét és törzsét körülvevő teret a földön, valamint a karját, amely Dávid lába mögött fekszik, összeszorított ököllel. A Dávid fejét körülvevő sápadt fényt is újra láthatóvá tette - ezt átlósan szeli át egy sötét árnyék, amely meghatározza a háttér dimenzióját. Sikerült visszaállítani a kompozíció egymást követő síkjait is, így már értékelhető a kompozíció összetettsége, amely annak az apró térnek az eredménye, amelyben a művész a két alakot elhelyezte.
Ami a festmény provinenciáját, eredetét illeti: a képet Galeotto Uffreducci – a római Santa Maria Maggiore-templom kanonokja – 1643-as végrendeletében barátjára, Monsignor Giulio Rospigliosira, a későbbi IX. Kelemen pápára hagyta. Bár a kép nem szerepel a művészetpártoló Rospigliosi vagyonának ismert leltárában, annyi bizonyos, hogy 1644 tavaszán a spanyol udvar pápai nunciusaként Madridba utazott, és – családjának írt levelei szerint – sok tárgyat, így festményeket is vitt magával Rómából, hogy rangjához méltó rezidenciát rendezzen be. Spanyolországban töltött kilenc éve alatt Rospigliosinak lehetősége nyílt arra, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön IV. Fülöp királlyal, aki láthatta a gyűjteményét, amelynek néhány darabja utat találhatott a spanyol műgyűjtői körökbe.
