Mikor egy tehetséges filmes nem áll ellent a csábításnak (és a pénznek), hogy remake-et forgasson egy régi sikerből, azt meg szoktuk nézni. De mit tegyünk, ha egy zenész invitál minket egy virtuális moziba? Ha úgy hívják, hogy Erik Truffaz, akkor menjünk be. 2020-ban a rendező, Marie-France Brière felkérte a svájci-francia poporientált és űrhangeffektus specialista jazz-zenészt, Truffazt, hogy komponáljon zenét Napóleonról készülő dokumentumfilmjéhez. Ez annyira működött, hogy követte egy újabb invitálás, adjanak koncertet egy fesztivál zárásaként francia filmek ismert zenéiből. A sikernek idén két lemez lett az eredménye a Blue Note közbenjárásával: a Rollin és a Clap!. Meg egy európai koncertturné, amelynek keretében Veszprémben is hallhattuk a produkciót.
Az első merítés, a Rollin’ idén áprilisban jelent meg (a cím a felvétel indulását jelző rendezői vezényszóra utal), ezzel megteremtették a játékmódot, ami az új lemezen is tökéletesen működik. Alapul veszik a filmhez komponált zenét, amihez új hangképet készítettek Matthis Pascaud gitáros és Alexis Anérille zongorista játékára alapozva, és Marcello Giuliani basszusgitáros és Raphael Chassin dobos izgalmas groove-jára építkezve, középpontba állítva Truffaz egyéni tónusú trombitajátékát, mely érzékenységéből nem veszített semmit. Megidéznek filmes soundokat, amelyeknek jelenete forogni kezd annak lelki szemei előtt, ha látta, aki pedig nem, annak felkínálja az interakciót – hogy kitaláljon egy „klipet” hozzá. Olyan exkluzív darabok kerültek az első lemezre, mint Nino Rota kompozíciója Fellini Országúton című kultfilmjéből. Különös pikantériája van a Felvonó a vérpadra kiválasztott témájának is, hiszen ennek a filmnek az izgalmasan újszerű zenéjét a jazztörténet is számontartja, mert az akkoriban épp Párizsban élő Miles Davis komponálta és játszotta.
A Clap! az Az élet dolgaiból ismerős Sarde-dallammal nyit, a filmben ez Piccoli a dombok közti autózásának gyors és vidám aláfestő zenéje, itt lassú és meditatív, erre Truffaznak mindig késztetése van, mert nála a blues és a postbop mintázata uralja a kompozíciókat. A lemez a filmzene logikáját követve gyakran használ duetteket, melyekben a trombita mellé egy-egy hangszer társul. Vagy az énekhang, mint Bertrand Belin baritonja a David Lynch moziból, a Eraserheadből Peter Ivers által komponált In Heaven esetében, de ilyen a trombitás és a zongorista bopos ízekkel prezentált duója a Theme de Camill témájánál is. Ez a koncerten is pazarul működött. A Magányos cowboy-t Elvis Presley is elénekelte egy filmben szimpla country dalként, itt a trombita – pont úgy, mint a Theme du Gerbier-nél – hűségesen követi az énekszólamot, miközben a háttér elektronikus ambient-es montázsa a modern hangzásúvá teszi a dalt. A lemez végén az egykor nagy sikerű Belle és Sébastien főtémája (Demarsan-White szerzemény) lehetőséget kínál, hogy Truffaz kedvére idézzen olyan klasszikus standardokat, mint a Summertime, a My Funny Valentine és a Shadow of Your Smile.
Lautréamont szerint, ha létrejön François Truffaut és Erik Truffaz véletlen találkozása egy stúdióban, akkor ennek a lemeznek még lesz folytatása.
Infó: Erik Truffaz: Clap!, Blue Note Records, 2023.
