– Mondhatni munkahelyi baleset volt. Tréninget tartottam, ugrottam egy nagyobbat, és kicsúszott alólam a lábam – idézi fel a koreográfus. – Hétfőn műtenek, de pénteken már ott leszek a Trafóban. Fél év, mire könnyebb mozgásokat tudok majd csinálni, olyan intenzív fizikai erőkifejtést pedig, mint a BEAT – I just wish to feel you című duettben (amelyért 2020-ban megkapta a Lábán Rudolf-díjat – a szerk.), majd úgy egy év múlva – mondja Jenna Jalonen, a Collective Dope formáció alapító tagja. Párjával, a szintén táncos-koreográfus Juhász Péterrel elindított SUB.LAB.PRO nemzetközi táncműhelyből immár a „harmadik generáció” lép színpadra legújabb koreográfiájában.
Két és fél év alatt 12 produkciót mutattak be itthon, ezekből (a 2022-ben szintén Lábán-díjjal elismert) RING-et játszották többször is, más darabokat pedig a saját fesztiváljaikon, amilyen a (D)Open Your Move, ahol először láthattunk színházi falak közt igazi táncpárbajokat, amelyekben a break, az urban dance és a hiphop császárai mérték össze tudásukat a hasonlóan virtuóz kortárs táncosokkal.
Visszatérés a körhöz
– A SUB.LAB-be évente újabb fiatalok jönnek, akik egy évadot töltenek velünk. Iszonyatosan jó az idei együttesünk, mind érett, erős táncosok. Hatan franciák, egy katalán és egy izlandi, egy izraeli és egy olasz is van köztük. Minden évben egyre többen jelentkeznek hozzánk, miután a volt táncosaink is továbbajánlanak minket. A Trafó mellett a Műhely Alapítvány és a SÍN Művészeti Központ segíti a munkánkat, utóbbi produkciós tanácsadással is támogat, nyaranta pedig a stúdiójukban tartjuk az International Dance Week Budapest workshopjait, neves magyar és külföldi táncosok, koreográfusok vezetésével – meséli a koreográfus, aki már előző darabjában, a RING-ben is azzal foglalkozott, hogyan lehet régi (népi) táncokat kortárs módon újraértelmezni.
– A HALO ugyanúgy egy kör, dicsfényt jelent. A kör szerintem jó forma, itt mindenki egyenrangú lehet, és nincs eleje, se vége. Sokszor úgy érzem, a klasszikus nézőtéri szituációban elakad a körforgás, nincs meg az energiaáramlás a színpadon mozgó táncosok és a nézők között, ezért majdnem az összes darabom körben ülős.
Ebben az előadásban kilenc táncos csinálja ugyanazt; ennek az uniszonikus mozgásnak olyan elementáris ereje van, amit nem is tudok másképp megfogni, mint táncban, és nagyon élvezem.
Ismét Dézsi Kata fénytervezővel dolgoztunk együtt, szerintem csodálatos a látvány, amit létrehozott. Zene viszont nincs, csupán a táncosok adják a hangot: lélegzésritmikákkal, tapsolással, testdobolással és a mozgásuk dinamikájával – sorolja Jenna. – Egy inuit énekléssel kezdünk, poliritmusban egyenes kilégzéseket adva oda-vissza egymásnak. Már a próbák alatt érződött, hogy ez után teljesen más az energia és a koncentráció. A légzés és a testdobolás a szakrális és a népi táncokban gyakran megjelent, akár energiaadásra, akár arra használták ezeket, hogy közelebb kerüljenek istenhez vagy a transzcendens világhoz.
Több mint transz
Az alkotófolyamat elején a táncosokkal közösen összegyűjtöttek különféle kultúrákból szakrális és rituális táncokat, énekeket és imákat, köztük indiai és amerikai őslakos táncokat, muszlim/arab gyökerű mozgásokat, mint a dervisforgás, vagy a Libanonban és Palesztinában máig táncolt dabke.
– Sokat ezek közül csakis férfiak végezhettek, sőt nőket egyáltalán nem is engedtek ezekbe a terekbe. Nekem mindig kérdés, miért lehet tiltott valakinek egy mozgás, ami másnak szabad, vagy hogy az egyik korban teljesen normális, hogy a fizikalitás által próbálunk extázisba kerülni, míg egy másikban máglyára küldenek ezért. Pedig az ember és a test nem változott, csak az idők. Ma már nincs olyan tánc, amiért valakire rossz szemmel néznének, a rave-kultúrától a balettig bármi belefér, nemtől függetlenül bárkinek. De amíg a tánc nem volt performatív műfaj, rengeteg stigmával illették, nem volt emberi jog. Mára átalakult a testhez való viszonyunk, így a tánchoz való kapcsolatunk is. Engem ez úgy is érdekel, hogy bennem van-e még ilyen ősi tánc, akár sejtszinten? Ma, ha azt akarjuk, hogy nőjön a búza, szórunk rá műtrágyát, nem pedig kimegyünk a mezőre, és a lábunkkal tapossuk le a földet. Vajon ez hol kezdett megváltozni? Az is izgat, hogy ezeket a mozgásformákat vagy jelenléteket olyan térben, olyan testekre tudjam átrakni, amikor a táncosok már nem feltétlenül a transzban vagy a katarzisban utaznak.
A HALO premierje októberben, két héttel a gázai háború kirobbanása után volt, és felfedezhetők képi párhuzamok egyes jelenetekben, holott nem volt cél, ez nem egy politikai darab – állítja a koreográfus, aki egyre inkább a fizikalitás felé fordul a munkáiban, mert úgy érzi, a szavak túl konkrétak, megfosztják a nézőket a nekik járó szabadságtól. Mindazonáltal a szavakkal is bravúrosan bánik, a Belgiumtól Szlovénián át Olaszországig turnézott, Long Time No See című 2018-as előadásában Simkó Beatrixszal még saját nyelvet is alkotott a két nemzet kulturális kódjaiból, megmutatva az eredetmítoszoknál is mélyebb lelki rokonságunkat, például az abszurdhoz és az önsajnálathoz való igen fejlett képességünkben.
Testi-lelki határok
Jenna nemrég harmadmagával elkezdett felépíteni egy ügynökséget See Through néven, ahol filmes, reklám- és más forgatási jellegű munkákhoz közvetítenek táncosokat. Szerinte ezek az iparágak rengeteg táncost használnak, akiket sokszor statisztaként kezelnek, miközben kaszkadőri munkát végeznek. Ezen szeretnének két másik táncművésszel, Egyed Beával és Kasza Polett-tel változtatni.
– Én is sokat forgattam, táncosként rengeteget tanultam ezekből, újabban pedig intimitáskoordinátorként is kamatoztatom a tudásomat. Ez egy új szakma, ami a metoo után kezdett kialakulni, itthon még teljesen gyerekcipőben jár, természetes módon táncosok, volt színészek kezdték el tanulni és művelni. A Tündérkert sorozat volt az egyik első ilyen munkám, jó élmény volt Madarász Isti rendezővel és a színészekkel dolgozni. Első körben a rendezővel egyeztetünk a jelenetekről, majd a színészekkel egyesével vagy párosával is átbeszéljük a testi és a lelki határokat. Sok kérdést kell feltenni, ezután kiderülnek olyan dolgok, hogy talán nem is vagyok komfortos azzal, amiről eddig azt gondoltam, belefér, esetleg nem is szeretem, ha valaki a nyakamhoz ér. Amikor a színészek szembesülnek ezekkel a határokkal, jön egy másfajta tudatosság, ami a jelenetek minőségét is megváltoztatja. És nincsenek kényelmetlen helyzetek az egész stáb előtt, amikor úgyis nagy a nyomás, haladni kell, forog a kamera. Itthon a színésznők abszolút támogatják ezt, míg a másik oldalról sokan még szkeptikusak, hogy miért nem jó úgy, ahogy eddig csináltuk. Kell, hogy legyen idő arra, hogy a színészek biztonságban érezzék magukat, akkor tudnak igazán jól dolgozni – véli Jenna, aki reméli, hogy lesz a szakmának itthon jövője, hiszen rengeteg a forgatás hazánkban, és erősödik a nyomás a külföldi produkciós partnerek felől is, hogy alkalmazzanak ilyen szakembereket.
– Számomra ez azért is izgalmas világ, mert teljesen másképp találkozom a testiséggel, mint korábban, pedig én is sok mindent bevállaltam, voltam a színpadon meztelen, átléptem a határaimat.
Alapvetően felszabadult vagyok és bátor, de most már nem feltétlen csinálnék meg egy darabban mindent, amit eddig – mondja Jenna. Még egy komoly, hosszabb távú projektje van: Nógrád megyében, Nyírmedpusztán, az őzek közt az erdőben építgetnek párjával egy rezidenciahelyet. Szeretnének itt egy stúdiót is felhúzni, ahová az itthoni művészek, társulatok elvonulhatnak, és egy technikával is felszerelt térben kreatívan alkothatnak. Szerintük ahhoz, hogy Magyarország piacképes legyen a kortárs kultúra terén, nemcsak színházi intézményekben kell gondolkodni, hanem ilyen kreatív kreációs központokban is.
Egyedül a szaunában
– Mindig csapatban, közösségben gondolkodom, de van egy introvertáltabb oldalam is. Például egyáltalán nem zavar, ha négy napra bekuckózom, és nem találkozom senkivel. Ez lehet az én finnességem is, ott a Covid után, mikor mondták, hogy a buszmegállóban nem kell már tartani egymástól a két méter távolságot, mindenki fellélegzett, hogy végre, visszatérhetünk a négy méterhez. Sokan kérdezik, mi köt engem ide, miért jönnek ezek a fiatalok is ide tanulni. Én már megmagyarosodtam, a rendszer része vagyok, átlátom az ország és a kulturális szféra működését, de
amíg meg tudom tartani a külföldi szemléletemet, és még rá tudok csodálkozni Budapestre és a magyarokra, addig nekem itt élni is csodálatos.
Ehhez bele kell mártanom magam minden héten a hideg vízbe és be kell ülnöm a szaunába, erre a genetikámnak van szüksége – mondja nevetve Jenna.
– A fiatal táncosok egy másik valóságot tapasztalnak meg itt, és én is minden évben át tudom élni ezt velük. Látom, hogy nagyon jó darabok születnek, izgalmas zenei előadók, hatalmas fesztiválok vannak, olyan pezsgés van a kulturális életben, amilyen máshol jóval több pénzből sincs. Mondják, hogy Finnország a legboldogabb hely a világon, de engem nem izgat annyira az ottani művészeti élet. Ott hosszú távra pályáznak a művészek, azért nincs az előadásokban aktuálpolitika, mert három év múlva dől el, megkapod-e a pénzt, vagy sem. Itt is meg lehetne változtatni a finanszírozást, ha a döntéshozók azt akarnák, hogy ne legyen a darabokban politika. Mindemellett szerintem fontos, hogy a színház tükröt tartson, hogy a kultúra legyen politikus és kritikus, csak ne csak ez legyen.
