Azt hiszem, jobb, ha elárulom, hogy az alábbi iromány fabrikálására legutóbbi interjúalanyom, Béndek Ábris gondolatai ösztönöztek. A közélet iránt érdeklődő, véleményformáló társadalomtudós pályáján elinduló fiatalember határozottan állást foglalt amellett, hogy – mint az cikkeiben is olvasható – a demokratikus szellemű értelmiségnek meg kell alkotnia azt a nyelvet s rajta keresztül azt a mítoszt, amely átélhetően képes közvetíteni és igazolni az emberek számára értékrendjének igazságát. Bizonyos értelemben követnie kell a kormánypárt gyakorlatát, amelynek a tradicionális, etnikai összetartozásra épülő nemzeteszmény medrében már sikerült nyelvileg is kialakítania egy társadalmat befolyásoló, nagy legitimációs erővel rendelkező hitvilágot.
Nem vitatkozni kívánok Béndek Ábrissal, egyszerűen állítása, gondolatmenete arra indított, hogy eltöprengjek a kérdéskör néhány aspektusáról.
Uralkodó képzetek
Ha elfogadjuk a mítosznak azt a meghatározását, hogy „olyan történet, amelyet ott, ahol megszületett és élt, valóságként éltek meg, bármily valószerűtlen volt is” (Sztyeblin-Kamenszkij), azt kell mondani, a mai magyar politika nem foglalkozik mítoszteremtéssel. Ilyen történetek általában nagy történelmi kataklizmákhoz, forradalmakhoz, vallási mozgalmakhoz kapcsolódóan jönnek létre. A mítosz komplett, értékrendet közvetítő valóságkép, legtöbb eleme elfogadásra, hitre alapul, tudat- és lélekformáló erő, az emberek benne élnek. Szellemi-érzelmi otthonuk, a végsőkig ragaszkodnak hozzá, kérdőjeleződjön meg bármily egyértelműen is egészében vagy néhány fontos elemében. Mert ezeknek az orientációs pontoknak az elvesztése óriási megrázkódtatás, kicsúszik a lábunk alól a talaj, semmivé foszlik az identitásunk.
A rendszerváltás előtt döntően két nagy mítosz uralta a fejeket és szíveket.
Az egyiket a politikai rendszer kínálta – bár ne feledkezzünk meg hazai szociáldemokrata hagyományairól –, a társadalmi egyenlőséget középpontba helyező szocialista átalakulással és a hozzá kapcsolódó forradalmi történetekkel. A másik a nemzeti összetartozást preferálta, az idegen elemektől, külföldi befolyástól való tartózkodást, egy elképzelt, saját fejlődésvonal követését a nemzeti mitológia hagyományos elemeivel. De a kettő között volt átjárás a társadalmi igazságosság elvont eszméje mentén, amire a kádári konszolidációs politika rá is erősített.
Új nyelv kell a demokráciáhozSzámos egyéni kombinációban éltek ezek a mítoszok. A kérdés az, született-e a rendszerváltás idején új, polgári demokratikus mítosz. Úgy érzem, igen, a jogállamisággal garantált szabadság köré épülve, csak szűk volt a társadalmi bázisa, leginkább egy már létező kistulajdonosi réteget, illetve értelmiségi, művészeti köröket érhetett el. Pontosabban erre volt még szélesebb fogékonyság, de a piacgazdaság ideáját már nem sikerült hozzákapcsolni. Az új valóságminta külföldi példákból táplálkozott, és az idegen tőkével szembeni ellenérzések meggyökeresedtek a társadalomban. Leginkább egy negatív, antikommunista mítosz teremtett egységet, amely az előző rendszert elnyomó, diktatórikus mechanizmusai miatt bélyegezte meg. Bár azt már nehezen viselte egy jelentős, nem az apparátushoz tartozó réteg, hogy erkölcsi szinten megfosztják a múltjától. Mindenesetre az MDF-kormány kudarca azt jelezte, hogy a külföldi mintákat kritikátlanul követő, a szociális traumákra nem reflektáló kapitalista átalakulásnak nemzeti köntösben sincs erős támogatottsága. Amivel megkérdőjeleződött egy jobbközép alternatíva.
Putyini parafrázis
A választók visszahívták az MSZMP utódpártját, a szocialistákat. Akik nem nagyon értették, miről van szó: a szocialista mítosz továbbéléséről. Vagy értették, csak úgy vélték, annyira erős a (tév)hit azzal kapcsolatban, amit képviselnek, hogy a liberálisokkal végig tudják vinni az elitjük számára is előnyös rendszerváltást. És nem is tévedtek nagyot, mert végül Gyurcsány Ferenc öntelt politikai ügyetlenkedése és egy gazdasági világválság kellett hozzá, hogy tömegesen elforduljanak tőlük. Azok közül, akik kitartottak mellettük, a többség máig hiszi, hogy a szocialista mítoszt képviselik.
És itt kell szót ejteni Vlagyimir Putyinról. Ő alakított ki tudatos politikai stratégiát abból – amit bizonyára Lukasenka is ösztönösen megérzett –, hogy a rendszerváltás után alakuló társadalom kézben tartásához, az emberek támogatásának megszerzéséhez nem új igéket kell hirdetni, hanem a társadalmi tudatban tovább élő mítoszokkal kell operálni allúziók, vagyis utalások és érzetkeltések formájában. Ennek a felismerésnek talán legerősebb szimbóluma a vörös csillag visszahelyezése a Kremlre, és a szovjet himnusz dallamának visszahozatala. Túl azon, hogy benne is él szovjet nosztalgia, Putyin megértette, hogy ha folytonosságot teremt az orosz történelemben, és azt jelzi, hogy a szovjet korszaknak is voltak dicsőséges, haladó elemei, történései, maga mögé állíthatja az előző rendszer híveit, a benne szocializálódott emberek nagy részét is. Beleillesztve mítoszukat egy tágan értelmezett nagyorosz-ortodox nacionalizmusba, a világ fenyegette „haza” tradicionális mítoszába. Számára kifejezetten előnyös, ha azzal vádolják külföldön vagy odahaza, hogy fel akarja támasztani a Szovjetuniót. Nem kell mondania semmit, és megerősítik homályos jelzéseit a társadalom egyik része felé. Miközben ő nem akar semmit feltámasztani, hanem létre szeretne hozni egy imperialista, a globalizációban meghatározó szerepet játszó tőkés orosz birodalmat. Más kérdés, hogy ebben nem ért el átütő sikert, manipulációs technikájának energiái kimerülőben, ami az erőszak fokozásába, majd háborúba sodorta.
A putyini módszer egyik legkiválóbb, legeredményesebb képviselője ma kétségtelenül Orbán Viktor.
Nevezték már mindennek, kádáristának éppúgy, mint horthystának. Ami nem véletlen, mert ő sem határozott, konzekvens értékrendet, ahhoz kapcsolódó mítoszt, nyelvet képvisel, hanem célzásokkal, allúziókkal operál, így állít maga mögé különböző nézeteket képviselő tömegeket. Történelmi folytonosságot ugyan nem teremtett az előző rendszerrel, kitart az éles antikommunizmus mellett, ám nem annyira az eszmét ostorozza, hanem a megvalósult társadalmi struktúra idegenségét. A kommunizmus nem magyar út. Ugyanakkor azonban, amikor kapcsolatokat épít Oroszországgal és Kínával, előszeretettel méltatja a két hatalom értékeit. Putyin háborús agresszióját, kivált annak indítékait megértőbben kezeli, mint Ukrajna elkeseredett védekezését. Ezzel visszaigazolja az antiimperializmusát (s vele talán szocialista orientációját) is őrző térséggel kapcsolatos képzeteket, illúziókat. Balos antiimperializmus csendül meg a külföldi tőke kizsákmányoló, komprádor jellegének hangsúlyozásában. Aki akarja, értse így, és szavazzon rá.
Lebegtetett libsizés
Az antiszemitizmussal hasonlóan kettős játékot űz a kormánypropaganda. A hivatalos beszédekben, megnyilatkozásokban egyértelmű a zsidóság tisztelete, országépítő tevékenységének elismerése, feltétel nélküli befogadása a nemzetbe, némi bűntudatot éreztetve a holokauszt miatt is. Nyugodjanak meg a zsidók, sírják el magukat, és szavazzanak a Fideszre! Másrészt viszont a propaganda a nyugati tőke kizsákmányoló, világuralomra törő imperializmusát egy zsidó mágnáshoz, Soros Györgyhöz kapcsolja, az ő ügynökhálózatából áll az ellenzék, amely így nem a nemzet része. A kormányközeli médiában szabad utat kap a libsizés. Mindez a klasszikus antiszemita mítoszt igazolja. Aki akarja, higgye ezt, és válassza a Fideszt!
Szakpolitikai, szociális kérdések terén már nehezebb ez a kettős manipuláció, mert az emberek mindennapi tapasztalatát kell eliminálni. A Nyugat-ellenesség valamennyire azért itt is működik (EU-s büntetések és fenyegetések a függetlenségét védő nemzettel szemben). Egészében azonban elmondható, az Orbán-rendszer eredményesen operál a rendszerváltást túlélt két nagy – baloldali és nemzeti – mítosszal, sikerrel állítva maga mögé egy kétharmadot biztosító tömeget, amelynek jelentős részében keverednek a világnézeti elemek, érzelmi elköteleződések. A különféle allúziókból nem rajzolódik ki semmilyen kiérlelt értékrend, vízió. Cinikus játék, mert a valódi cél itt is a tőke uralmának biztosítása, a beépülés a nemzetközi, globalizációs piaci térbe.
De vajon érdemes-e az ellenzéknek is hasonló eszközökhöz folyamodnia?
Érdemes-e tudatosabban kihasználnia a DK-nak vagy az MSZP-nek, hogy táboruk legjobban mozgósítható része még mindig azt hiszi, hogy a két párt politikája a szocialista mitológiából táplálkozik, azt kívánja valamilyen módon a megváltozott feltételek között képviselni? Nem valószínű. Ezt a hajót elvitték mások, az újabb, rendszerváltás utáni nemzedékekre kell minden ellenzéki formációnak koncentrálnia, meghallani a hangjukat a fővárosban és vidéken, őket segíteni egy kornak megfelelő, erőt adó, progresszív világkép és közéleti magatartás kialakításában. Hátha nemcsak új mítosz, hanem egy új valóság formálódik belőle.
