Murányi Kristóf grafikái nem éppen nosztalgiával fordulnak a Kádár-kor felé. A képeken feltűnő régi épületek és használati tárgyak a jelenünk szempontjából tűnnek fel, ráadásul kicsattanó színekben és steril környezetben, mintha az alkotó egy éles nagyítóval vizsgálná azokat. Az 1978-ban született Murányi ódzkodik is a múltat megszépítő retró kifejezéstől, mondván, az emberek sem nosztalgiázva tekintenek egy régi kávéfőzőre, hanem annak elsősorban a praktikus funkcióját látják.
Magát X-generációsnak tartja, fiatalon meg is tapasztalta a Kádár-korszakot, de a kilencvenes években felnőve már a jelen kapitalista világban próbálta kiismerni magát. – A mi nemzedékünk két szék között a földre esett: a rendszerváltás után bekerültünk egy légüres térbe, ahol nem tudtuk, hogyan és merre menjünk tovább. Az iskolában az angol és a német nyelvet is olyanok tanították, akik ’89 előtt orosznyelv-tanárok voltak. Mi részben ezért is tudunk nehezebben kapcsolódni ehhez a mostani, globalizált világhoz, főleg hogy megéltük, milyen volt a korábbi, sokkal lassúbb valóság, ami szerintem egészségesebb ritmusú volt.
Nippek a polcokon
A szocialista építészet már gyerekként hatott rá, mivel a hetvenes években a Tapolcáról érkező anyja és a Pécsről jött apja a panelprogram keretében Siófokon egy tízemeletesben jutott lakáshoz, így Kristóf kétéves korától itt nőtt fel. – Mindez elég rendhagyó volt, hiszen az emberek képzetében az él, hogy Siófok egy nyaralóváros, ahol az emberek kis házakban és a parthoz közel laknak, nyáron pedig rohannak is csobbanni. Nyilván ez nálam is megvolt, de a panellakás különös színezetet adott a helyzetnek – mondja a grafikus. A városhoz nem is kötődött annyira, de a lépcsőházban a barátaival gyakran jártak át egymáshoz, amikor is feltűnt neki, hogy bár a lakások hasonlítanak egymáshoz – főleg a nappaliban található bútorzatuk miatt –, a bennük elhelyezett tárgyak különböznek. – A barátaimmal nem egy kultúrközegből jöttünk, így mindenki otthonában mást találtam. Én például olvasó családból jövök, így nálunk könyvek sorakoztak a polcokon, míg máshol inkább videókazetták. Nippeket viszont szinte mindenhol láttam.
Később Esztergomban bentlakásos ferences gimnáziumban tanult, az évek során viszont egyre erősödött benne, hogy az alkotói pályát választaná. Érettségi után ezért a somogyi megyeszékhelyen kezdett el egy kétéves posztgraduális művészeti iskolát, ahol kitárult előtte a világ. – Kaposváron is erős a művészeti élet, jártunk kiállításokra, az iskolában pedig a tanárok inspiráltak minket – mondja Kristóf, aki idővel még nagyobb lendületre vágyott. A képzés után felvették az Iparművészeti Főiskolára, ahol kerámia szakon kezdett el tanulni, mivel nagybátyja, Fürtös György, a Zsolnay-gyár egykori keramikusművésze megihlette. – Csak később realizáltam, hogy ez a szakma nem a művészeti szabadságról szól, hanem a tárgyak gyakorlati hasznáról – mondja a művész, aki két év múlva átjelentkezett tervezőgrafika szakra, ahol végre szabadon alkothatott.
Ihletett álom
Képeinek témáját először egy álmában látta meg, melyben „hazalátogatott” a régi, siófoki otthonába. – Emlékszem, a lakótelepen bolyongtam, de hiába próbáltam hazajutni, a lakásunkat sehogy sem találtam meg – idézi fel. A különös látomás kérdéseket vetett fel benne, így elfilozofált azon, mi az a közös élmény, ami a magyar társadalom tagjait generációkon át összekapcsolja. Ekkor sejlett fel benne a szocialista múlt, melynek jellegzetes épületei és tárgyi világa évtizedek óta hatással van az emberekre, vagyis nap mint nap befolyásolja a tudatukat. Megrajzolta hát első sorozatát, három triptichont, melyeken a régmúlt egy-egy jellegzetes épülete szerepelt a hozzá tartozó tipikus eszközökkel.
Az egyiken egy négyemeletes tégla társasház tűnt fel Varia szekrénysorral és utcai elosztószekrénnyel, a másikon egy sátortetős ház talicskával és marmonkannával, míg a harmadikon egy balatoni víkendház fűnyíróval és hűtőládával.
Kristóf tehát hamar meglelte alkotói világát, a későbbiekben pedig tudatosan kereste környezetében a tipikus elemeket.
Nemsokára a művész ars poeticája is megfogalmazódott: úgy vélte, a régmúlt épületei és tárgyai a szó szoros értelmében kihatással vannak a jelenünkre, sőt Kristóf szerint a jövőnkre is. Ez a gondolat már 2015-ben megszületett benne, amikor a pécsi Zsolnay-negyedben nyílt kiállítása, melynek Imperfectum (Befejezetlen) címe is jól rímel a művész filozófiájára. Eszerint a minket körülvevő négy- és tízemeletes panelházak folyamatosan eszünkbe juttatják a múltat, így hiába élünk más történelmi korszakban, az épületeken keresztül az előző időszak is velünk él. Példának hozza fel a többi kelet-európai nagyvárost, mint Kelet-Berlint, ahol hiába próbálták meg felújítani, újrafesteni a paneleket, az összkép a múltat idézi fel.A megörökölt használati tárgyaink és az apró díszeink szintén egy elmúlt korszakot – ezúttal a személyes emlékeket – idézik fel, hiszen egy a nagyszülőktől kapott porcelánfigura vagy könyv nemcsak puszta tárgyként funkcionál, de összeköt minket az előző nemzedékkel.
Dísztárgyak illata
Kristóf nem nosztalgiából akar visszaemlékezni ezekre a dolgokra, hiszen, ahogyan arról már szó esett, a retró kifejezéstől ódzkodik. – Az idő nyilván megszépíti a régmúlt formáit, a tárgyak át is lényegülnek valami mássá, az emberek mégis elsősorban azok praktikus funkcióját látják – mondja, hozzátéve, egyes régen gyártott tárgyak sokkal tartósabbak, mint a manapság készült társaik, melyeket nem hosszú távra terveznek, így hamar elavulnak.
– Egy idő után az otthonunkban előkerülnek azok az eszközök, melyeket korábban félretettünk a sufniban. Ezek összekapcsolnak minket a múlttal, főleg, ha azt a szüleinktől vagy nagyszüleinktől örököltük – mondja Kristóf, aki nehezen is válik meg a régi emlékeitől. Ilyenek a nagyszülei által hátrahagyott tárgyak, melyek közt található egy kínai gipszfej, melynek a teteje levehető, így a belseje bonbontartóként funkcionál. – Ez a tárgy inkább ijesztő, mint esztétikus. Mégis azért tartottam meg, mert ha kinyitom, akkor érzem benne a cigaretta és a régi bútorok illatát. Apai nagyanyám erős dohányos volt, aki szeretett a lakásban is rágyújtani – emlékszik vissza, mondván, ha beleszippant a dísztárgyba, akkor harminc-negyven évet repül vissza az időben.
Ugyanígy ragaszkodik az apai nagyapjától kapott, Göre Gábor bíró úr című könyvsorozathoz, melyet Gárdonyi Géza írt. – Ezeket a könyveket már sokat olvasták, ami látszik is lapjaikon, én viszont annyira ragaszkodtam hozzájuk, hogy újraköttettem őket. Valamiért úgy vélem, hogy az ilyen könyvet nem lehet kidobni, mert azzal nemcsak a tárgyat semmisítjük meg, de minden emléket is, ami hozzá kapcsolódik.
