Nos, kettejük közül kétségkívül a tábornok számított celebnek. Ha valaki elfelejtette volna a Nagy Háború alatt a Dardanelláknál történteket, alig egy hónappal a nász előtt felfrissíthette emlékeit. Liman pasa, ahogy Törökországban ismerték, előbb Bécsben, majd a pesti Zeneakadémián tartott vetített képes előadást a hadi eseményekről. Felidézte, hogyan tartotta 1915-ben a török sereg élén öt teljes hónapon át a Földközi-tengert a Márvány-tengertől elválasztó szorost, és hogyan késztette végül visszavonulásra a brit hadakat. S bár a jelenlévők bizonyára tudták, hogy a dicsőséges hadmozdulatoknak a két szemben álló seregben 100 ezer halottja és 250 ezer sebesültje volt, a telt házzal rendezett felolvasás végén természetesen a közönség ovációja sem maradt el.
Az előadás előtt a lapok bő terjedelemben ismertették a tábornok életrajzát, és számos interjút is közöltek vele, miután beköltözött az egyik Duna-parti luxusszállodába. Megírták, hogy Poroszországban született, édesapja földbirtokos volt, katonai karrierje töretlenül ívelt felfelé egészen addig, míg 1913-ban őrá került a sor, hogy Törökországba utazva a szultáni hadsereg reformját segítsen végbevinni. Nagyjából nyolcvan éve dolgoztak ezen német vezérkari tisztek, láthatóan nem sok eredménnyel. De amikor kitört a világháború, és élet-halál kérdése lett, hogy a török szövetséges képes-e megakadályozni az angolok kijutását a Fekete-tengerre, Liman von Sanders tábornagy – aki a nemesi cím elnyerésekor skót származású, addigra elhunyt felesége vezetéknevét tette hozzá a sajátjához – megmutathatta, mit tud.
Majd’ egy évtizeddel e harcok után azonban már nem volt más dolga az idős hadfinak, mint emlékezni. A katonás tartású, bajszos úr rég nem hordott egyenruhát, ám még így is érezhető felindultsággal emlékezett vissza a háború végére, amikor maradék hadait az angolok szétverték Palesztinában, őt pedig hat hónapon át fogságban tartották Máltán. Akkor vetette papírra emlékiratait, amelyek később Öt év Törökországban címmel jelentek meg: a bécsi és pesti előadás a könyvbemutatót kísérte.
Érthető a pestiek meglepődése, amikor ezt a visszafogott katonát pár hét elteltével egyszer csak vőlegényi minőségben látták viszont a VI. kerületi elöljáróságon. Persze már az is az újságírók szemfülességén múlott, hogy egyáltalán értesültek az Aradi utcai eseményről, hiszen a tábornok ez alkalommal magánháznál szállt meg, és magát az esküvőt is igyekezett titokban tartani.
Így aztán a leginkább jól értesült lapok is csak ugyanazt a pár információmorzsát ismételgették: hogy a menyasszony egy 36 éves festőművész, aki a berlini festőakadémiára járva került barátságba a tábornok családjával. Az apja Alberti Gusztáv, az esketést végző főjegyző, Havass István pedig Konstantinápolyból ismerte a vőlegényt. Azt már csak az Új Nemzedék tette hozzá a történethez, hogy „a tábornok az esketési szertartás megtörténte után érzelmeinek spontán megnyilatkozásaképen homlokon csókolta feleségét. A tábornoknak ez a gesztusa, annak a hatalmas, erős embernek, aki százezrek élete fölött határozott, ez az ellágyulása a kemény, katonás külső alatt meleg érző szivet engedett látni.” A német nyelvű Pester Lloyd ugyanakkor tudni vélte, hogy az anyakönyvvezető után az evangélikus templom lelkésze is megáldotta a frigyet, majd a pár haladéktalanul Németországba utazott.
Mai szemmel nézve egészen meglepő, hogy a korabeli sajtót nem érdekelte jobban ez a különös házasság, s hogy nem akadt egyetlen újságíró sem, aki kíváncsi lett volna az „egyszerű polgárcsaládból” származó úrleányra – aki nem mellékesen ekkor már a 38-at is betöltötte (bármit írtak is a koráról a lapok). A kortársaknak biztosan sikerült volna többet megtudniuk Alberti Erzsébetről, míg az utókor legfeljebb a csorba cserepekből próbál valamit összeragasztgatni.
Az egyszerű polgárcsaládról annyit mindenképp tudunk, hogy a maga módján egészen különleges volt. Erzsébet felmenői még Ausztriában éltek, de apai nagyapja, Politzer Ábrahám már Albertirsán folytatott jövedelmező kereskedelmet. Tíz fiút és négy lányt nevelt fel, és talán az ő tanácsára követtek a fiúk igen figyelemre méltó életstratégiát: párosával fogtak neki az érvényesülésnek. Farkas és Bernát a gazdálkodásban és a Bács megyei közéletben jeleskedett; Illés sebészorvos lett, Ádám pedig mindmáig elismert, nemzetközi hírű fülészprofesszor; Politzer Zsigmond és Gusztáv – Erzsébet édesapja – pedig a pénzügyi életben ért el nagy sikereket.
A két utóbbi testvér az 1870-es évek végén együtt indított Pesten pénzváltó vállalkozást, a hasznot mindketten bérházépítésbe forgatták, majd egymással szemben építettek villát a Bulyovszky (ma Rippl-Rónai) utcában. Nem a tehetségen, hanem a szerencsén múlt, hogy Zsigmond mégis lekörözte Gusztávot: ő nyerte meg ugyanis az 1885-ös ipari kiállítás sorshúzását. A díj egy színarany Hungária-szobor lett volna, ami helyett az államkincstár végül százezer forintot nyújtott át a szerencsés nyertesnek – ötezerrel szorozzák meg, ha tudni szeretnék, mennyit ér a díj mai forintban. Zsigmond 500 forintot adományozott belőle a sorsjegyét kihúzó két kisfiúnak, és még két évig pereskedett – sikertelenül – az állammal, amiért 6237 forint jövedelemadót levontak a nyereményéből. Ezt követően bankot alapított, a Mercur Bank és Váltóüzlet immár egyedül az ő és fiai tulajdonában volt.
A Politzer családban az is szokás lett, hogy ha a szülők nem is, a gyerekek magyarosították a nevüket. Gusztáv leszármazottai az Alberti nevet választották, Zsigmond fiait pedig Töröknek hívták. (Jó kérdés, hogy a legidősebbnek, Arthurnak nem volt-e valami köze a Szervita téri Török Bankházhoz; esetleg nem ő volt-e a hivatalos nevén Török A. és Tsai Rt. rejtélyes névadója. Feltevésnek legalábbis nem rossz ez, különösen, hogy a bankház osztálysorsjátékkal foglakozott – tudják: „Török szerencséje örök” –, pompás székházának homlokzatát pedig mindmáig az aranyba borult Hungária alakja uralja.)
Nos, hogy visszakanyarodjunk magához Alberti Erzsébethez, róla lényegesen kevesebbet lehet tudni, mint a rokonságáról. 1884-ben született, az evangélikus elemibe és polgáriba járt, majd beiratkozott az Országos Nőképző Egyesület Veres Pálné Leánygimnáziumába, ahol 1902-ben le is érettségizett – egyikeként a tizennégy leánynak, akik abban az évben Budapesten maturáltak. Mindvégig jó tanuló volt, csak egyetlen tárgyból teljesített pocsékul: rajzból.
A nehézség itt következik. Erzsébet két telet még végigbálozott Pesten, aztán nyom nélkül eltűnt. Nem szerepel az egyetemi névsorokban, a jelek szerint nem ment férjhez – nincs róla semmi hír, leszámítva egy 1913-as közleményt, amikor fiútestvérei példáját követve Politzerről ő is Albertire változtatta a nevét. Bécsbe ment talán, mint számos rokona? Vagy valóban Berlinbe került, és az elégséges rajzjegyével festőtanoncnak állt? Ha igen, milyen néven és mit festett? És hogyan, pláne mikor ismerkedett meg az 1906-ban megözvegyült tábornokkal? Talán három lánya valamelyikével – akik az ő kortársai voltak – sodorta először össze a sors? És hol volt a világháború alatt, amikor a Liman-lányok mindvégig apjukkal járták a hadszíntereket?
Politzer/Alberti Erzsébet 1923-ig, az érdekes esküvőjéig nem tűnt fel a színen, aztán ismét visszahúzódott az ismeretlenségbe: 1929-ben említették legközelebb, amikor a tábornok elhunyt. Hallani lehetett még róla, amikor a török történészek keresni kezdik az órát, amelyet beosztott tisztje adott ajándékba Liman pasának – az egykori hadsegéd közben országvezetővé vált ugyanis, Kemal Atatürk néven. 1936-ban aztán, egy súlyos műtétet követően Erzsébet is meghalt, hamvait a hírek szerint a férje mellé szándékoztak temetni.
Otto Liman von Sanders sírja ma is áll a darmstadti régi temetőben, igaz, 2015 óta már nem minősül díszsírhelynek. A város megvonta ezt a címet, mondván, a tábornok egyszerű katona volt, más érdeme nem ismeretes. A vita kapcsán viszont számos kép került fel az internetre a sírról, azokon jól látni: a kőkereszt márvány tábláján csak Amelie von Sanders és Otto Liman neve szerepel, Erzsébeté nem.
Ami igencsak elgondolkodtató. Talán a tábornok leszármazottai szégyellték a kései házasságot, esetleg mésalliance-ként értékelték? Netán zavarta őket a tény, hogy a Politzerek zsidók voltak? A harmincas évek végi Németországban ez nem elképzelhetetlen. Könnyen meglehet, hogy ők azt sem tudták, amit az anyakönyvekben nagy kedvvel kutakodó utókor már igen: hogy a gallipoli oroszlán furcsa vezetékneve a nagyapja nevének eltorzított változata. E felmenő egy vagyonos hamburgi zsidó kereskedő volt, Liepmann nevű.