Minél több emberben tudunk bízni, annál kellemesebben alakul az életünk. Ha olyanok vesznek körül, akik megértik céljainkat, sőt azonosulni is tudnak velük, könnyen kapunk segítséget, kérni sem kell. A pszichológusok beszélnek az úgynevezett ősbizalomról, amely a csecsemő életének első hónapjaiban alakul ki. Hozzászokik, hogy van mellette valaki, aki figyel rá, eteti, dajkálja, igényeit kielégíti, még a magáét is háttérbe szorítva. Az a kicsi, aki nem részesül ebben a kivételezett gondoskodásban, akár azért, mert szülője nem képes erre, akár mert a nevelőotthoni nevelőnek túlságosan sok gyermekről kéne gondoskodnia, sérül. Később nehezen képes megbízni másokban, kiépíteni szeretetkapcsolatokat.
Szerencsére a legtöbb ember képes másokban megbízni, és méltónak is tud bizonyulni a többiek bizalmára. A bizalmi kapcsolatok először a családban alakulnak ki, aztán bővülnek a rokonságban, a szomszédságban, iskolában, sportegyesületben. Felnőttként munkahelyi kapcsolathálózatban élünk, dolgozunk, bizonyos mértékű bizalom az együtt végzett munka sikerességének alapfeltétele.
Francis Fukuyama A bizalom című művében szoros kapcsolatot tételez fel egy nemzet jóléte, versenyképessége és az adott társadalomra jellemző bizalomszint között. Megkülönböztet egymástól magas és alacsony bizalomszintű nemzeteket. Előbbire az Amerikai Egyesült Államokat, Németországot és Japánt hozza példának, az utóbbira Kínát, Francia- és Olaszországot, különösen azok déli vidékeit. Az alacsony bizalomszintű közösségekben jellemző módon kis- és középvállalatok a dominánsak, a magas bizalomszintűekben a nagyvállalatok. Ez azzal függ össze, hogy az előbbiekben az emberek főleg a családtagjaikban bíznak meg, míg az utóbbiban hajlandók megelőlegezni a bizalmat a nem rokon, nem ismerős szakembereknek is. Jó példát szolgáltatnak az előzőre a dúsgazdag dél-olaszországi maffiacsaládok, amelyekben a kezében egész iparágak vannak.
Ebben a modellben – amely egyáltalán nem csak a bűnöző szférán belül működik – a bizalom a családra és a hozzá hűbéresként kapcsolódó emberekre korlátozódik. Ez viszont gátjául szolgálhat a cég növekedésének, hiszen a rokoni, de még az ismeretségi kör sem terjed túl egy bizonyos határon. A minőségi munkának viszont egyáltalán nem kedvez az, hogy alkalmazni kell nemcsak a tehetséges, hanem a tehetségtelen, buta vagy lusta rokonokat vagy lekötelezett ismerősöket is.
Fukuyama bebizonyítja, hogy csak a magas bizalmi szintű nemzetgazdaságok képesek harmonikus fejlődésre, s tudják biztosítani a polgáraik ellátását – beleértve a közoktatást, egészségügyet és az egész szociális szférát.
Magyarország a történelmileg kialakult kulturális és gazdasági kapcsolatok révén a német modellhez állna közelebb. Tény viszont, hogy az utóbbi tizenhárom évben újra beköszöntött az urambátyám világ: mintha kizárólag a miniszterelnök szűkebb és tágabb családjának tagjai lennének méltók közmegbizatások elnyerésére, s a túlárazott munkákból származó gigantikus jövedelmek zsebre tételére. Aligha van ebben az országban épeszű ember, aki elhinné, hogy a miniszterelnök gyermekkori barátja a maga gázszerelői képzettségével képes lenne szerteágazó cégbirodalmának (banki szféra, energetika, útépítés, média) akár felületes áttekintésére is.
A nepotizmus – a hatalmi pozíciók vagy előnyök családon belüli elosztása – önmagában korrupt, és magával hozza bűncselekmények egész sorának lehetőségét. Áthatja a társadalom egészét, még ott is jelenlétét sejtjük, ahol talán valódi teljesítményen alapuló siker van a háttérben. A fiatalok, sőt már a gyerekek is látják ezt, akárhány hittanórán magyarázzák is el nekik, hogy az ország irányítása derék emberek kezében van, akik igazi keresztényekhez méltó döntéseket hoznak. A tények és a szöveg ellentmondását a gyerekek is felismerik. És a példa, a felülről mutatott rossz példa nagyon is ragadós, egy velejéig erkölcstelen társadalomban idővel maga a tisztesség válik nevetség tárgyává.
A magyarországi törvényesített nepotizmus külföldről is látszik. Ha az ember belenéz egy másik ország tévéhíradójába, kevés oka lesz büszkének lenni a magyarságára. (Íme egy ok, miért ne tanuljunk meg idegen nyelveket.) A magyar politikusok viszont tiszteletet követelnek maguknak, ezt Orbán újabban „radikális” tettekkel próbálja elérni. Kis ország lévén, mondja, „nem engedhetünk azoknak a szirénhangoknak, amelyek jólnevelt külpolitikai viselkedésre” próbálnak rávenni bennünket.
Egyik legutóbbi „radikális” tette a szomszédos Ukrajna ellen irányult. Azt próbálta megakadályozni, hogy a megtámadott ország pénzügyi és katonai segítséget kapjon. A szomszédság jó esetben bizalmi viszony, a rossz szomszédság „török átok”, ahogy a közmondás tartja. Ezt tapasztalja meg általunk keleti szomszédunk. Pedig az ott élő magyar kisebbség képviselői még levelet is írtak a magyar miniszterelnöknek, amelyben valósággal könyörögtek, ne próbálja meg rájuk hivatkozva megfúrni hazájuk, Ukrajna EU-s csatlakozási tárgyalásának megkezdését.
Az orosz televízióban viszont dicsérik Orbánt, s azt jósolják, aknamunkája következtében megnagyobbíthatja országa területét. Így lesz közös határa Oroszországnak és Magyarországnak a legyőzött ukrán államtól elrabolt területen.
Kutatások igazolták, hogy a mai iskolások túlnyomó része nem Magyarországon képzeli el további életét. Orbán „radikális” politikája megfosztotta őket az ország jövőjébe vetett bizalomtól. Bennünket pedig a jövő nemzedéktől.
A szerző nyelvész.
–
A cikkben megjelenő vélemény nem feltétlenül tükrözi szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.