Bialkó László Gergő: Kísérteties

Folyton beugrik egy emlék. Körülölel, és nem ereszt. Mondhatni, hozzám tapad.
Nem értem.
Látszólag semmi jelentős nincs benne, mégis folyton visszatér. Rám tör. Magával ragad a szobában, az utcán, bárhol. Ha nem lenne annyira hétköznapi, mint amennyire az, azt mondanám, hogy kísért. „Akár egy unheimlich” – mondaná rá Freud, ha itt lenne. Vagy legalább én lennék ott, ahol ő (volt). Akkor csak feküdnék a szófáján, és mesélnék.
Mesélnék az én drága, jó apámról, aki szerint mindössze kétféle ember létezik a világon. Azok, akik olyanok, mint ő, és azok, akik nem. Ez eddig rendben is volna, tiszta sor – vethetnénk oda, filozófiájának problémás pontja azonban ott ragadható meg a legjobban, hogy az utóbbi csoportba tartozik szinte mindenki, aki nem ő. Sőt, néha egy-egy delíriumban áztatott nyári estén, amikor a tudata kisebb-nagyobb időre elhagyta e földi létet, tulajdonképpen ő maga is olyanná vált, mint mindenki más. Más lett. Feloldódott a csendben, az egyetlen térben, ahol igazán otthonosan érezte magát. A gond azonban ilyenkor másnap mindig visszatért, és amikor a tudata saját énjére ébredt, a csendnek nyoma veszett. Újra a roppant bosszantó kettősségben találta magát: fekete és fehér, nappal és éjszaka, férfi és nő, igen és nem, élet és halál.
„Halál” – ízlelgette sokszor a szót azon tűnődve, hogy vajon nem ez lenne-e a végső megoldás. A teljes és tökéletes csend, a kettősség – jó és rossz – feloldása. Nem mindennek csak ehhez mérten van értelme? „Hát, de” – jutott el a végső következtetésére az én drága, jó apám azon a delíriumban áztatott estén, amikor is ráébredt arra, hogy az élet értelme a halál.
Ezt mesélném Sigmund Freudnak. Őszintén, ahogyan apám is őszinte volt mindenki Máshoz, egyedül csak saját magához nem. Pedig mindig azt mondogatta, hogy legyen tartásom, mert az erkölcsös embernek mindig igaza van – maximum nem értenek vele egyet. Nehéz lehetett neki, mikor nem értett egyet önmagával…
De nehéz lehetett neki akkor is, amikor a testvéremből táltos lett. A bátyám egy nap fogta magát és kiment a Pilisbe dobolni. Többet nem jött haza. Rossz nyelvek szerint néha még szarvas­agancsot is öltött, és barcogott. Persze mindez csupán pletyka volt, az igazságot mindenki tudta. Maximum nem értett egyet vele… „Hiába, no. Most már ez az ő valósága, ez a világ, amelyben él” – mondogatta apám a testvéremről. Mikor pedig így beszélt, mindig csak legyintett, s könnyeit visszafojtva vette tudomásul, hogy nincsenek hősök, ha az ember gyerekéről van szó. Mert hát egy gyerek mégsem lehet barcogó táltos a Pilisben – szívcsakra ide, szívcsakra oda.
Így mesélnék tehát Freudnak az apámról, a testvéremről és végül az anyámról, aki majomszeretettel csüngött rajtam. Én volnék a legkisebb, s ezzel együtt a legféltettebb kincse; csak az övé, senki másé. Halhatatlanságának biztosítéka, s ezáltal nyilvánvaló nézetkülönbségének oka az én drága, jó apámmal. Legkésőbb a válásukkor döbbentem rá, hogy az ember nem lehet egyszerre ok és okozat, öröm és bosszúság, szenvedély és közöny. Választani kell, s ha már választani lehet, úgy önmagamat választom, még ha beledöglöm is!
Ezt mondanám Freudnak, kísértve a sorsot, hogy kérdezzen, faggasson rég elfojtott dolgaimról, álmaimról, s az örökké visszatérő emlékemről, amelyben az ablak előtt állok tizenévesen, míg kint csendben hull a hó. Bent pattog a konvektor, az ablakréseken át csíp a cúg. Az íróasztalon egymásra pakolva magasodnak a könyvek, az előszobából halkan serceg a rádió. A házak között egy lány szaladgál hópelyheket kergetve, miközben arany fényben égnek a lakótelepi panelszobák. Én pedig csak bámulok kifelé az ablakon, és azon kapom magam, hogy itt és most nem történik semmi – legalábbis semmi olyan, aminek jelentősége lenne. Csak bámulok kifelé, míg ez a semmi körülölel és megsimogat. Nem ereszt, és többé már én sem eresztem őt.
„Akár egy unheimlich” – mondaná rá Freud, s én egyetértően bólogatnék.