Amikor hozzánk költözött, teljesen megváltoztatta addigi életünket. Igazából Kenny haverunkhoz érkezett, aki már egy ideje velünk lakott, mégis magányos volt. A srác teljesen megőrült. Egy ideig még külön szobában tartózkodtak, hogy szokják egymást, de Kenny mindennap vonult, és komoly gavallér szándékát napjában többször kifejezte. Keményen udvarolt, amit Barbara el is fogadott egy ideig. De aztán kinyílt a kis hölgy csipája, és keményen oda-odacsapott, ha nem tetszett neki valami. Kenny barátunk rövid időn belül átváltott papucs üzemmódba.
Alig egy év múlva felütötte fejét a betegség Barbaránál. Jóindulatú tumor. Hatalmas volt a kis termetéhez képest, de szerencsésen megoperálták. A műtét után valahogy minden megváltozott. A vékony kis test nagy tömeget halmozott fel saját magához képest. Imádott enni. Sokat, gyorsan. A mindig mozgékony, kis finom, filigrán testalkata megasszonyosodott. A gyorsaságáról híres Barbara szépen lelassult, de enni továbbra is imádott.
Tavaly augusztus elején volt egy hatalmas vihar, ami mindent megváltoztatott. Vidéken voltunk, és amikor hazajöttünk, Barbara furcsán viselkedett. Valamiért hátrafelé tett meg minden lépést, és körbe-körbe mozgott. Még aznap elvittük doktorhoz, ahol, látva az állapotát, közölték: agytumora van. Megkaptuk a halálos ítéletet: elképzelhető, hogy a holnapot sem éli túl, úgyhogy készüljünk fel a legrosszabbra, de egy pozitívabb forgatókönyv szerint akár hónapokat is élhet még. Teljesen összetörve mentünk haza. Kaptunk gyógyszert, ami valamilyen csoda folytán szinten tudta tartani az állapotát. Reggel és este egy injekciós tűvel kellett a szájába tukmálni ezt a mérget, hogy még életben maradjon. A szer hatott. Egy ideig. Két hét múlva hihetetlen rossz állapotba került. Teljesen összetört, láttuk, hogy fájdalmai vannak, és egész éjszaka potyogó könnyek mellett virrasztottunk felette. Már többször elbúcsúztunk tőle szavak nélkül, folyamatosan simogatva őt. Aztán reggelre jobban lett. Újra visszatért. Csodálkoztunk, hogy ebben a kis teremtményben mennyi életigenlés van, mennyi fájdalmat elvisel. Úgymond visszatértünk a napi rutinhoz, a reggeli-esti gyógyszerezéshez. Sokszor úgy tűnt, minden rendben van, mintha felesleges lenne a napi gyógyszerezés. Jól érezte magát, vidám volt. Majd egy hónap múlva újra összeesett. Nem tudtuk mire vélni a hirtelen változást. Telihold volt. Barbara nőiessége abszolút követte a hold járását. Olyankor volt leginkább rosszul a női nyavalyájától. Ezt is megtapasztaltuk, korábban álmunkban sem gondoltuk volna, hogy a Hold ekkora hatással lehet a női dolgokra. Újból azt gondoltuk, hogy a halállal táncolunk a perem szélén, újra búcsúzkodni kezdtünk, de ez a nő ismét csatasorba állt, és másnapra jobban lett. Viszont az érzés, amikor tudod, hogy úgyis bekövetkezik valamikor, és fogalmad sincs, mikor jön, az igen próbára teszi a mindennapokat. Persze mormolhatod, hogy minden nap egy ajándék, de attól még ott a mumus a háttérben.
Barbara az utolsó pillanatig rejtegette a fájdalmait, aztán hirtelen, két nap alatt minden elromlott. Ismét virrasztottunk szombatról vasárnapra, amikor már tudat alatt sejtettük, hogy már csak óráink vannak hátra vele.
Vasárnap volt, egy Szomorú vasárnap. Ez a Seress Rezső-dal is járt a fejemben, tapadt a dallam a fülembe, miközben a zuhogó esőben beszálltunk a kocsiba, és a klinika felé tartottunk. Belefúrtam Barbarába a fejem, és éreztem, hogy meg kell hoznunk egy nehéz döntést.
A klinikán várakoznunk kellett, de nem bántuk, mert szerettük volna, ha megáll az idő, ha a másodpercek nem rohannának, csak andalognának lassan, nem sietve előre. Végül eljött a pillanat. Barbarát bevitték vizsgálatra, majd tíz perc múlva behívtak a vizsgálóba. Egy hét alatt szinte a súlyának a felét elvesztette. Állapotát maximum egy hétig lehetett volna még gyógyszerekkel fenntartani, de ez az élet már nem lett volna teljes. Folyamatos ápolás, egy hét virrasztás, még nagyobb lelki teher, és a vége ugyanaz. Négy hónapig szinte így éltünk. Nem szerettük volna, hogy tovább szenvedjen értelmetlenül. Meghoztuk a döntést. Kaptunk egy kis időt elbúcsúzni. Az ölembe tették Barbarát, és énekeltem neki, mert nagyon muzikális lélek volt. Imádta, amikor a párom gitározott neki. Odaült, és hallgatta a zenét. A kedvence a Pink Floyd: Wish you were here című száma volt. Ha ezt a dalt játszotta a férjem, Barbara odafeküdt mellé, és csendben figyelt, mert azt nagyon-nagyon tudott a barna kis gombszemeivel.
Ránk nézett, és megengedte, hogy belefeledkezzünk a hatalmas szemébe, és ilyenkor láthattuk a lelkét, ami csodálatos volt.
De most ültünk ott a váróban, szemét már alig mozgatta, nem nézett rám, miközben mások vihánckodtak egy teremmel arrébb. Én meg csak fogtam, öleltem Barbarát és dúdoltam neki, hogy Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Ezt a dalt is nagyon szerette. Megígértem neki, hogy minden rendben lesz, már semmi sem fog fájni, és szaladjon előre, majd találkozunk fent, de addig is válasszon egy szép fényes kis csillagot, ahol ismét együtt leszünk. Végül eljött az idő, jött a doktornő, és elvitte Barbarát.
Vasárnap délután volt, három óra. Egy szomorú vasárnap. Egész nap zuhogott aznap az eső. Amikor elvitték Barbarát, már nem volt maradásom a váróban. Kimentem az utcára, friss levegőt szívni.
Elállt az eső, és egy pillanatra kisütött a nap. Tudtam, hogy Barbara szépen felszállt a szivárványhídon, és keresi a csillagunkat.
Barbara egy kis patkány volt, akinek mindössze 2 év és 2 hónap adatott meg a földi létezésben. Egy édes kis lélek, akinek köszönhetően teljesen megváltozott a viszonyom a patkányokkal. Bevallom, tartottam tőlük, megvolt bennem az összes sztereotípia, hogy betegséget terjesztenek, mindent összerágnak, beléd harapnak. Előítéletem volt velük kapcsolatban. Én nem akartam patkányt tartani. A lányomnak volt az álma egy patkány, a férjem támogatását megnyerve lett egy kis állatunk, Kenny. Hozzá jött társnak Barbara. A patkányok társas lények, nem szeretnek egyedül, akárcsak az emberek, lám, milyen hasonlóságok.
Így lett két patkányunk, Kenny és Barbara. Más alomból származtak, más genetikai adottságokkal rendelkeztek. Mint kiderült, az emberek annyit kísérleteztek már a patkányokon, hogy a lánypatkányok 80 százalékánál esélyes az agydaganat kialakulása. Ráadásul Barbara olyan helyről jött, ahol a kis társai feltehetően óriáskígyók szájában lehelték ki lelküket. A patkányok nagyon okos állatok. Barbara 9 hetesen került hozzánk, addigra valószínűleg többször látott ilyen etetést. Feltehetőleg ez is kódolva volt benne. A stressz, a félelem és a genetikailag átadott kísérleti élet velejárója az agydaganat. Akárcsak az embereknél, náluk is ezek jelentik a rizikófaktort. Ismét egy hasonló mozzanat. Barbara teljesen megváltozott, miután kialakult nála a betegség. Az addig amazon kis hölgy kezes bárány lett. Kereste a társaságunkat, odabújt hozzánk, makogott, csókokat osztogatott. Életemben nem gondoltam volna, hogy egy kis állat ilyen érzékeny dolgokra képes csupán szeretetből. Teljes bizalmat adott nekünk, ami nagy megtiszteltetés, akár állat, akár ember adja. Nem éltük vissza vele, hanem vele éltünk. Tanultunk tőle, kitartást, szeretetet, odaadást, kötődést, és végül az elengedést.
Itt hagyta nekem örökre azt a finom pézsmaillatát, csak be kell csuknom a szemem, és érzem a puhaságát.
Milyen érdekes, hogy az ember egy kisállat életében eldöntheti az eutanáziát, mondhatja azt, hogy véget vet a szenvedéseinek, de a saját maga életében nem hozhatja meg ezt a döntést.
