Barcsay Jenő mint iskolateremtő művész és mester kiemelkedő a magyar művészettörténetben, így nem is kérdés, hogy Szentendrén, az egykori lakhelyén bemutassák az életművét. Az Erdélyben, Katonán született alkotó több ponton kapcsolódik a városhoz: már egészen korán, 1929-ben tagja lett a Szentendrei Festők Társaságának, nyaranta a művésztelepen festett, 1965-ben a Zenta utcában vásárolt házat, 1969-ben a Ferenczy Múzeumban nyílt kiállítása, 1978-ban pedig a Dumtsa Jenő utca 10. szám alatt nyílt meg a Barcsay Gyűjtemény, melyet jelenleg Barcsay Múzeumnak hívnak. A probléma csupán az, hogy az intézménynek helyt adó épület jelenleg olyan rossz állapotban van, hogy a művészről szóló kiállítást tavaly óta a Fő térre költöztették a Kmetty Múzeumba. Itt viszont a kurátor, Iberhalt Zsuzsa művészettörténész megtett mindent, hogy átfogó képet adjon Barcsay életéről és életművéről. A tárlat ráadásul évente megújul – jelen formájában május 26-ig látogatható, utána az életmű más pontjaira esik a hangsúly.
– A kiállítás elsősorban azt mutatja be, hogyan fordult Barcsay művészete a figurális ábrázolástól az absztrakció felé, illetve az alkotónak a Szentendréhez fűződő viszonyára is kitér – mondta lapunknak Iberhalt Zsuzsa. Ez a két szempont már az első termekben érvényesül, a Duna-parti város ugyanis Barcsay több korai képén is megjelent, az évek során azonban a házakat és a tereket egyre inkább a színfoltok és a fekete kontúrvonallal felvitt mértani formák váltották fel. Hasonló történt az emberalakokkal, melyek eleinte kivehető arccal és valósághű testarányokkal rendelkeztek, mígnem szándékoltan elnagyolt figurákká lettek. Mindez nem véletlen, Barcsay állami ösztöndíjasként Párizsban tanulva megismerte az expresszionizmust és a kubizmust, így többek közt Picasso és Braque művészete is hatott rá.
– Ahogy haladunk az időben, Barcsay képkivágata egyre inkább beszűkül, így az épületekre és azok részleteire koncentrál, illetve az alakokat is elhagyja a képekről. A kontúrvonalak már nem a teret ábrázolják, hanem pusztán a kép szerkezetét hivatottak megalkotni – mondta a kurátor. Barcsay művészetéből az emberek viszont nem tűntek el teljesen, csak más képek homogén tereiben jelentek meg, de ezek az alakok is geometrikus formákból épültek fel. A tárlaton több ilyen művet is láthatunk, érdemes azonban megjegyezni, hogy Barcsay nagy méretű, murális munkáin is hasonló figurákat látni, például asszonyalakokat, melyek szorosan kapcsolódnak össze, így fejezve ki az összetartozást. A tárlat erre példákat is hoz, mint a Miskolci Egyetem könyvtárának aulájában látható Asszonyok (1966–1969) vagy a Magyar Színház előcsarnokában látható Színjátszás (1968) című mozaikokat.
Barcsay tanárként azonban arra törekedett, hogy az emberi test realista ábrázolását adja át tanítványainak. A festő 1945-től 1975-ig tanította a művészeti anatómiát és szemléleti látszattant a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, 1953-ban nyolc évnyi előkészület után pedig kiadta a világhírű Művészeti anatómia című könyvét, mely százharminc egész oldalas rajzon mutatja be az emberi test felépítését. A kötet művészetpedagógiai alapmű lett, tizenöt nyelvre fordították le, Barcsay pedig írt még további két könyvet: az 1958-as Ember és drapéria című műve az anyaggal borított test tanulmányozásáról szólt, az 1966-os Forma és tér a művészi hitvallásáról.
A szentendrei tárlat végén már a tiszta absztrakció világába kerülünk, Barcsay 1977 utáni utolsó periódusban ugyanis teljesen leredukálta a formákat. Ezeken a műveken már csak pár színmező és néhány egyenes alkotja a kompozíciót, így nyújtva teret a néző fantáziájának. A mester ezeket a műveket a Műcsarnok kamaratermében az 1982-es utolsó tárlatán állította ki, melyen sikerült rendesen meglepnie a szakmát.
Infó: Barcsay Jenő: A formák ritmusa. Kurátor: Iberhalt Zsuzsa. Kmetty Múzeum (Szentendre, Fő tér 21.). Megtekinthető május 26-ig
