A NER kihúzta alóluk a szőnyeget, saját csapdájukban vergődve a túlélésért küzdenek a külhoni magyar pártok

2024 az együttműködő nemzet éve lesz – jelentette be hétfőn Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára. Ennek égisze alatt hirdette meg az Orbán-kormány az Együttműködő Nemzet Program, az Együttműködő Nemzet Diaszpóra Program és a Kárpát-medencei Testvértelepülési Program pályázati felhívásait, amelynek keretein belül összesen hárommilliárd forint támogatásban részesülhetnek a külhoni magyar szervezetek.

2024 azonban többszörös választási év is a romániai és szlovákiai magyarság számára, Romániában négy – EP-, helyhatósági-, parlamenti- és elnök -, Szlovákiában két – EP illetve elnök- választást rendeznek. A tétek pedig nem alacsonyak. Az RMDSZ számára a felszínen maradás, a román és az európai parlamenti, valamint az erős önkormányzati jelenlét megőrzése a tét, illetve az elnökválasztáson annak az ismételt bizonyítása, hogy a romániai magyarság a román politikai erőtér megkerülhetetlen tényezője. A pozsonyi és brüsszeli parlamenten kívülre rekedt MKP számára az elnökválasztáson ugyanaz a cél, az EP-választás pedig lehetőség arra, hogy visszakerüljön a szlovákiai politika látóterébe.

A kilátások azonban nem túl biztatók egyik kisebbségi magyar szervezet számára sem, ami nem független attól, hogy ezek a pártok mára gyakorlatilag a magyar kormány szócsövei lettek, feladták egykori arculatukat, céljaikat, értékeiket, nincs saját, önálló mondanivalójuk választóik felé. A NER-be való betagolódásuk tovább erősítette azt az illuzórikus, elszigetelődő „kis magyar világot”, amelynek az internet által egységesült médiatér és a magyarországi média határon túli térnyerése már eleve megágyazott. Mindez olyan, a kisebbségi közösségek érdekeivel szembeni tendenciákat erősített fel, amelyekkel e pártok saját létüket és legitimitásukat ásták alá.

Ebben nyilván nagy szerepet játszott a magyar kormány támogatásaiból élő vagy felvásárolt helyi média függetlenségének felszámolása, a budapesti kormányzati narratíva túltengése ezekben a médiumokban, s ezáltal annak a téveszmének a meghonosodása, hogy a kisebbségi magyar közösségek sajátos problémáinak orvosolását elsősorban a budapesti „nemzeti” kormánytól várhatják. Szlovákiában ugyan jóval erősebb a független sajtó, de itt már 2009 óta létezik nem etnikai alapú magyar politizálás, ugyanakkor egyre erősödik a  magyarok integrálódása a szlovák politikába – ma már 37 százalék szlovák pártokra szavaz -, Romániában viszont más a helyzet. Itt a román közszolgálati rádió-televízió magyar szerkesztőségei mellett csupán a Transtelex és egy kis székelyföldi helyi portál, az Udvarhelyi Hírportál képviseli a szabad médiát, mernek a magyar kormányt és az RMDSZ-t bíráló álláspontot képviselni.

A felmérések szerint az 5 százalékos küszöb igen billeg az RMDSZ alatt, amelynek egyetlen esélye, hogy az etnikai fegyelem ezúttal is átsegíti a parlamenti küszöbökön. Mindeddig nem láthattunk „az erős magyar képviselet” szükségességén túl semmiféle RMDSZ üzenetet a közelgő európai parlamenti választásra. De mit is mondhatnának annak fényében, hogy mind a párt, mind a sajtója évek óta az EU-t ostorozó orbáni álláspont hű támogatói? Márpedig az 5 százalékos parlamenti küszöb átlépéséhez jelentős mobilizációra van szüksége az RMDSZ-nek, mert

Egy Népszava birtokába került, az RMDSZ megrendelésére végzett tavaly novemberi, idén januárra feldolgozott felmérés szerint az EU bizalmi indexe az erdélyi magyarok körében 28 százalék, míg az Eurobarométer mérése alapján a romániai átlag 52, a magyarországi 49 százalék. A szavazási kedv is alacsony – a decemberi román parlamenti választásra 50,1, a júniusi EP-választásra 46,6 százalék jelezte biztosra részvételét, ami egy magas román részvétel mellett kevés lesz a bejutáshoz.

A romániai magyarok körében, a szlovákiaiaktól eltérően, nem jellemző a többségi pártokra szavazás –  a felmérés szerint elenyésző 4 százalék -, az RMDSZ-be vetett bizalom is magas – 74 százalékos – de annál veszélyesebb a pesszimizmus eluralkodása, az EU jövőjébe vetett bizalom elpárolgása valamint az a tévhit, hogy gondjaik megoldását a magyar kormánytól remélik. Az erdélyi magyarságnak csupán 18 százaléka optimista az EU jövőjét illetően, míg a román lakosság esetében 60, Magyarországon pedig 55 százalékos ez az arány.

Az általában legbiztosabbnak számító választási mobilizációs tényező a román szélsőség veszélye is inog ezúttal. Az AUR ugyan ijesztő mértékben megerősödött, második legnagyobb pártnak mérik és megjelent mellette egy új, immár 8 százalék körül mozgó új szélsőjobb erő is, csakhogy az általuk képviselt ideológia – EU-szkepticizmus, szuverenizmus - , a magyarellenességen túl nem sokban tér el az Orbán-kormányétól. Sőt, e pártok vezetői nem is rejtik véka alá Orbán, az erős kezű nemzeti vezető iránti csodálatukat, ugyanabba a szuverenista ECR európai pártcsaládba törekednek belépni, mint a Fidesz.

Ilyen körülmények között valóban nem könnyű bármilyen mozgósító erejű kampányüzenetet megfogalmaznia az RMDSZ-nek. Nem is teszi. Az RMDSZ központi vezetése az idézett felmérést nem hozta nyilvánosságra, a székelyföldi Kovászna megyei (háromszéki) helyi vezetők azonban sajtótájékoztatón számoltak be gyakorlatilag ugyanerről, csak helyi viszonylatban. Közölték, a háromszéki magyarok jobban bíznak a magyar kormányban, mint a román állami vagy európai uniós intézményekben, az EU-val szemben rendkívül kritikusak, de a helyi és megyei önkormányzat munkájával elégedettek.

Az egyetlen, talán már kampányüzenetként kezelhető Facebook-szlogent is a sepsiszentgyörgyi polgármester, Antal Árpád jelentette meg (aki évek óta Kelemen Hunor RMDSZ elnök potenciális utódjának, ellenfelének számít). A városvezető Lázár János kolozsvári maszol.ro RMDSZ portálnak adott interjújából idézve a következőt írta: „Aki az RMDSZ ellensége, az a Fidesz ellensége, aki a magyarok ellensége bárhol a Kárpát-medencében, az Magyarország ellensége!????”. Kérdés, elég lesz-e ennyi az 5 százalék teljesítéséhez.

Kivétel és tudathasadás

„Emlékezzünk a mártírra, aki reménytelenül követhetetlen példa, hiszen rendkívüli körülmények között sokakból válhat hős, de vértanú kizárólag a kiválasztottakból lehet. Adjon az isten nyugalmat Alekszej Navalnijnak, az oroszok és a világszabadság vértanújának!- írta véleménycikkében a kolozsvári Maszol publicistája.

„Vlagyimir Putyin kritikát nem tűrő rendszere bírálóinak egy része kiesett az ablakon, vagy kriminalizálták, és rács mögé juttatták, a szerencsésebbek külföldre menekülésüknek köszönhetik, hogy még szidhatják a rendszert. Navalnij valószínűleg nem akart mártír lenni. De megnyilatkozásaiból kitetszik, szenvedélyesen szerette Oroszországot. Hitelét veszt(h)ette volna, ha külföldről ostorozta volna Putyint. Ő Oroszországban akart megmérkőzni vele. Putyint azonban a saját ringjében, a saját szabályai szerint nem lehet legyőzni.

Az a minimum, hogy ha tetszőleges országban valaki meghal egy állam őrizetében – hívják Milan Lučanskýnak vagy Alekszej Navalnijnak –, feltételezzük, hogy az állam (is) felelős (lehet) a haláláért. Navalnij halála esetében ezt a gyanút nehéz lesz eloszlatni. Tragikus halála tükröt tart a putyini rendszer elé”, fogalmazott a szlovákiai Magyar7 és Ma7 publicistája.

A két idézett példa is beszédesen mutatja, hogy a magyar kormány és határon túli szatellit pártjai által finanszírozott, általában a kötelező kánonból nem kibeszélő kisebbségi magyar sajtó a Navalnij-ügyben nem igazodott az Orbán-kormány álláspontjához. Minden ebbe a körbe tartozó média még, ha változó terjedelemben is, de empátiával követte Putyin ellenfelének tragikus halálát, az elnök áldozatának tekintették. Mondhatni, ők „felálltak” tiszteletére, emlékére. Vezető politikusaik, pártjaik azonban fegyelmezetten sorakoztak fel a budapesti irányvonalon – egyetlen határon túli pártvezérnek sem akadt mondanivalója Navalnij halála kapcsán, egyikük sem nyilvánított részvétet közösségi médiafelületein, nyilvános szereplésein.

A szuverenista, az erős nemzetállamok Európai Unión belüli minél nagyobb mozgásterét követelő orbáni álláspontot mind a külhoni vezető politikusok, mind a sajtójuk lelkesen támogatják annak ellenére, hogy az ellentétes alapvető közösségi érdekeikkel, szembemegy mindazzal, amit a rendszerváltás óta országaikban képviseltek és követeltek. Igaz, ez esetben is látványos a tudathasadás – az erős magyar nemzetállam ideáját támogatják ugyan, de a román, szlovák állammal való kapcsolatukban inkább épp ennek az ellenkezőjét képviselik.

De ugyanezt a közösségi skizofréniát jelzik az ismertetett erdélyi felmérések is. Születési és lakhely szerinti országuk kormányában nem bíznak a romániai magyarok, az Európai Unióval szembeni bizalmatlanság évről-évre nő, gondjaik orvoslását elsősorban a magyar kormánytól, az „anyaországtól” várják, amelynek viszont nyilvánvalóan nincs erre lehetősége, hatásköre, főképp nem egy másik szuverén, erős nemzetállam területén. Mindeközben – legalábbis retorikai szinten – változatlanul alapelev a „szülőföldön való megmaradás, boldogulás” rendszerváltás óta prioritásnak tekintett jelszava. A valóság azonban mást mutat – mégha a népszámláláson sok kétlaki, mindkét állampolgársággal rendelkező, de már magyarországi állandó lakhellyel, munkahellyel rendelkező fiatalt, vagy kevésbé fiatalt számba is vettek romániai magyarként (a 2022-es népszámláláson már alkalmazott on-line önbevallás nagyban megkönnyítette ezt), zömük már sosem fog hazatérni. A „nemzetegyesítés” eredményeként pedig ez a szám egyre növekszik. (Ezt az állítást ugyan rendre hangosan cáfolják a külhoni vezető politikusok – lásd Kelemen Hunor RMDSZ elnök és Markó Béla volt elnök vitáját a kérdésben-, de a tapasztalat ezt igazolja.) Ami viszont a magyar állam, az Orbán-kormány számára kényelmes és olcsó munkaerőhiány és népességpótló megoldás, az a határon túli magyarok és pártjaik számára a vég kezdete. Az már egy másik fejezet, netalán kutatási téma, hogy az áttelepedett külhoniak a magyarországi mindennapok valóságának tapasztalata alapján milyen százalékban gondolják úgy, hogy gondjaik orvoslására leginkább az Orbán-kormány alkalmas.