– Tíz évet lehúztam a reklámszakmában. Az egyetem után rögtön a civil életbe mentem el dolgozni. Nem egy jól eleresztett családból jövök, és egy bölcsésznek az a legbosszantóbb, ha nem vehet meg minden könyvet, amit szeretne, huszonévesen meg már nem kéregethet az ember a szüleitől pénzt. Úgyhogy elmentem dolgozni, és közben végeztem a doktori iskolát. Reklámszövegeket írtam, kampányok, plakátok, arculatok kitalálásában vettem részt, eközben tudományos területen pedig csak olyan tanulmányokat készítettem, ami a legjobban érdekelt – idézi fel az elmúlt esztendőket Baráth Katalin történész, író, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa, akinek a Szórakozik a tömeg a második tanulmánykötete. Korábbi munkái – öt krimi, egy sci-fi, két ifjúsági regény, két e-novelláskötet, egy romantikus, alternatív történelmi regény – szintén kötődnek a történelemhez. Nyert dráma- és forgatókönyvíró-pályázatokat, és Zsoldos Péter-díjas.
– Ez a harmadik év, hogy tanítok az egyetemen, visszakerültem a tudományos körforgásba. A reklámipar hasznos tapasztalat volt, biztos, hogy másképp állok a tanításhoz és a tudományhoz. Nekem fontos szempont, hogy a hallgatók tanulás közben alkossanak, szórakozzanak.
Megnéztük például, milyen ötleteket nyújtottak be a XX. század elején a szabadalmi hivatalba. Eszméletlen hülyeségek vannak közöttük, mint a bajuszkötő gép, de látják a diákok, mi érdekelte akkor az embereket.
Reklámszöveget, újsághirdetést kell hozzá írniuk. Más téren is igyekszem alkalmazni a kreativitást: természetesen foglalkozunk szakszövegekkel, de ha lehet, a saját módszeremmel kérdezem ki a hallgatókat.
Monarchiában meccseltek
A napokban jött ki a nyomdából a Szórakozik a tömeg – Fejezetek a modern populáris kultúra magyarországi fejezeteiből című kötete. Kérdésünkre azt feleli, szerinte modern populáris kultúrának hívhatjuk azt, ami már nem népi kultúra. A XIX. század végén látszik egy előretörés. Azok a kulturális divatok, amelyek Párizsban, Londonban megjelentek, pár évvel később kezdenek feltűnni Magyarországon. Akkortájt forgatta itt az első mozgóképeket a Lumière fivérek cége, akkoriban játszották az első nemzetközi focimeccseket. Az a kultúra, amelyben most élünk, akkor kezdett kialakulni. Természetesen van különbség magyar és nem magyar tömegkultúra között. Egyrészt a fáziskésés miatt, másrészt soha nem egy az egyben vesszük át a kulturális divatokat, mindig hozzáadódik valami helyi sajátosság. Nemcsak Magyarországon, hanem mindenhol. A globális jelenségeknek kialakul egy helyi változata, mindig kerül helyi elem egy divatba, ez a folyamat a glokalizáció. A foci is akkor lett igazán népszerű, mikor a magyar csapatok először összecsaptak a bécsiekkel. Lett a dolognak egy nemzeti tartalma: „Verjük meg a labancokat!” A közép-európai futballkultúra egyik motorja általánosságban is az volt, hogy a Monarchia feszültségeit lemeccseljék a pályán.
A kötetben komoly részt foglal el a futball. Ahogy Baráth Katalin életében is: az e-mail-címét egykori jugoszláv focista nevéből képezte. Három fiútestvére van, és ugyan focizni nem kellett velük, de labdát szedni igen, ami nem volt teljesen veszélytelen, magyarázza derűsen. Úgy véli, a futballismeret egyébként is hasznos, ha az ember a populáris kultúrát kutatja.
Mindig szembejön a sztereotípia, hogy a tömegkultúra nem lehet igényes. Ez a különbségtétel nem hasznos, a történeti kutatásban pláne nem. A tömegsport nézésében és gyakorlásában szerencsére nem kell ezzel a különbségtétellel megküzdeni.
Az úri sport a múlt század elején a vívás, a tenisz és a vadászat volt. A focilabdát először mégis egy Esterházy hozta be hazánkba Angliából. Érdekes kitérő, mutat rá, hogy amikor elterjedt az angliai munkásosztály körében, az arisztokratáknak már nem tetszett annyira, proli sportnak vélték, és inkább maradtak a krikettnél, amelyet fehér ruhában, kevés fizikai kontaktussal lehetett játszani. Itthon is hasonló, társadalmi réteg felőli megkülönböztetése zajlott a sportoknak. Nagyon izgalmas viták folytak a testnevelésről a XX. század első felében a parlamentben: a focit, mivel először a városokban honosodott meg, egyes szélsőjobbosok zsidó sportnak tekintették.
Értékítélet az utókorban
Baráth Katalinnak a műfajok közül a fikciót nehezebb írni. Ha ott elakad egy történettel, csak magára számíthat, neki kell kitalálni, hogyan léphet túl a nehézségeken. A szakmai szövegnél az a könnyebbség, hogy mindig van valami, amire támaszkodhat. Kitalálja, mit szeretne megtudni, elmegy levéltárba, sajtóforrásokat olvas, kialakul a gyűjteménye, amihez mindig tud nyúlni a folytatásban, nincs a saját fantáziára való hagyatkozás kényszere. Nehézség viszont, hogy nagyon kötöttek a szakmai kifejezésmód szabályai, szokott is emiatt „duzzogni”.
A romantikus történetek mellett az ifjúsági irodalom is olyan, amelyet hajlamos lenézni a kritika, mondván: ami nem bizonyos társadalmi csoportokról és csoportoknak szól, ráadásul szórakoztat is, mind igénytelen. Nem szereti az olyan vitákat, amely szembeállítja a tömeg- és a „magas”-kultúrát. Akár a filmkészítés, akár az irodalom világát nézzük, a kánoncsinálásnak mindig van egy olyan hagyománya, hogy azokat a műveket emelik ki a múltból, amik a jelenből visszatekintve progresszívnek tűnnek. Viszont ha a dolgok mélyére nézünk, azt látjuk, hogy a „minőségi kultúrát” képviselő Nyugatból a legjobb éveiben is legfeljebb kétezer példányt nyomtattak, a tömegkultúrába a középosztály kultúráját is beleértő Új Időkből vagy a Színházi Életből a sokszorosát.
Tanszéki munkaverseny
Abból is szeretne írni egy tanulmányt, hogy a két világháború között milyen típusú irodalmat szántak a nőknek. A Horthy-korszak egy autoriter rezsim volt, de a tömegkultúra alapvetően a kapitalizmus szabályai szerint működött a zsidótörvényekig. Ha egy kiadó meg akart élni, a piac mozgását kellett figyelembe vennie. Sok női író volt, akiknek a nevét ma már nem ismerjük. Népszerű műveik voltak, de ezekkel a legutóbbi időkig alig foglalkozott az irodalomtudomány. Még nehezebb megtudni, kik olvasták a műveiket, erről nincsenek korabeli statisztikai adatok. Nem feltétlenül a legszegényebbek, hiszen egy kiadó is így foglalta össze annak idején, hogy szándékaik szerint mely társadalmi rétegeket érintenek meg az általuk gondozott kötetek: „egyformán érdekli a grófnőt és a komornát”.
Úgy tűnik, a szórakoztatást nem tekintették istentől való elrugaszkodottságnak. Tehát a manapság látott, nőket célzó irodalom nem előzmény nélküli.
A Rákosi-korszak ezt a fajta popularitást száműzte, nyugati mételynek bélyegezte, de a Kádár-korszakban visszaszivárgott.
Tény, teszi hozzá, hogy érdekli a nők sorsa. Szereti az olyan területeket, amelyek nincsenek agyontárgyalva. Már diák korában észrevette, hogy az iskolában szinte soha nem beszélünk azokról a közösségekről, ahová ő tartozik. – Kimaradtam a történelemből. A tankönyvekben alig van szó a hétköznapi emberekről, a nőkről, a kisebbségekről. Hétköznapi, alapvetően vidéki emberként nincs megírva az én történetem – érvel Baráth Katalin.
Mindig valaminek a közepén van, és a befejezést addig halogatja, ameddig tudja. – Szeretnék visszatérni a klasszikus krimihez, jó néhány éve nem írtam ilyet, és most van hozzá kedvem. Az Aki gróf úr akar lenni című regény folytatását is szeretném megírni. Nos, igen, ez is az egyik jellegzetessége a populáris műfajoknak, hogy van a történeteknek folytatása. De van más tervem is: annak idején a Gőzgépek és pomponlányokat felkérésre írtam, de a témát én választottam, és a visszajelzések alapján jól sikerült, úgyhogy szívesen írnék még fiatalabb korosztályoknak. Az ilyen könyvek azért esnek jól, mert azt a fajta ismeretterjesztési vágyamat, a szórakoztatva tanítást, amelyet egy szaktanulmányban nem tudok kiélni, ezekben igen. Remélem, még idén elkészül a tervek közül valami. Inspirációnak sem rossz, hogy egészséges munkaversenyt folytatunk Tomka Béla tanszékvezetővel és a közvetlen kollégáimmal. Nekem az irodalom egy szerencsés surranópálya, mert ha ők beelőznek tudományos munkákkal, én majd gyorsan írok egy-két regényt.
