Nem oda Buda, és ha jól látom az esélyeket, akkor nem oda Pest sem – mondta Orbán Viktor két évvel ezelőtt egy budapesti március 15-én. Aztán lett ami lett: Buda például odalett (mármint Orbán nézőpontjából), igaz, a pesti – fideszes szóhasználattal – panelproletár-negyedekben meglepően jól szerepelt a NER. Vagy az ellenzék szerepelt meglepően rosszul; ez ma már mindegy. A lényeg, hogy az utóbbi esztendők koreográfiája szerint a kormányfő csak akkor ünnepli 48-at a fővárosban, ha helyzet van. Márpedig most van, még ha nagyon más is, mint 2022 márciusában.
Először is gyakorlatilag minden megvalósult abból az apokalipszisből, amit a magyar történelem legkevésbé igazmondó miniszterelnöke az ellenoldal győzelmének esetére ígért. Hogy csak három konkrét példát említsünk: a hiány elszállt; a pártsajtó írta meg a napokban, hogy soha annyi adót nem próbált még beszedni a kormány a lakosságtól, mint amennyit idén megpróbál, a katonáinkat meg épp viszik a (polgár)háborús Csádba, nyilván a béke jegyében. Másodszor pedig, és ez a fontosabb, van egy ügy, amelynek az optikáján keresztül valahogy láthatóvá válik mindaz, amit eddig csak azok láttak, akikre nem hatott az orbáni mákony.
Annak, hogy a budapestiek idén nem maradnak tavaszi Orbán-szózat nélkül, leginkább az az oka, ami Novák Katalin és Varga Judit távozásának: nem úgy állnak a számok; nagyon nem. Szakad a Fidesz támogatottsága, és minél később, azaz a mához minél közelebb mérnek, a kép annál borúsabb. A nép (minden hatalom forrása, ahogy a fékezett habzású alaptörvényünk megállapítja) ezúttal úgy döntött, hogy nem fogadja el a kincstári magyarázatot, pontosabban a magyarázat hiányát, és nem éri be a Cinege utcában kiválasztott bűnbakok feláldozásával. Korábban látszólag beérte, holott valószínűleg akkor sem mindenki gondolta úgy, hogy Borkai és Szájer visszavonulásával a Borkai- és a Szájer-botrány fő felelősei távoztak, bár azért a Fidesz a 2019-es önkormányzati választás eredményét nem tette ki a kirakatba. Idén valószínűleg szívesen kitenné ugyanazt, de – legalábbis Budapesten – erre nem nagyon lesz esélye. Nem ismerjük az összes vonatkozó kutatási eredményt, ám amit ismerünk, aszerint főleg a szabad médiából tájékozódó nagyvárosi közönség elégedetlen a kegyelmi ügy eddigi konzekvenciáival, a főváros pedig ebből a szempontból mindig is sziget volt a szennymédia-óceánban.
Ráadásul mindaz, amit egészen K. Endre tisztára mosási kísérletéig valamiféle politikai stratégiának gondolhattunk – hogy t. i. a kormánypárt az utolsó pillanatig nem árulja el, ki lesz a főpolgármester-jelöltje, és amíg a színpadon Vitézy pávatáncol, hátul az öltözőben zavartalanul folyik a casting –, most, hogy megváltozott a csillagállás, nagyon csúnyán visszaüthet. Nézzük az előadást a budapesti fideszes szavazó szemével. Egyrészt olyasmi történt, ami még az ő sok gyanús fogást megélt gyomrát is megfekszi, a miértekről és a hogyanokról meg ő sem tud többet, mint mi. Másrészt pedig mi az a politikai ajánlat, amit cserébe a pártjától kapott? Nem csak jelölt nincs, hanem program sem arról, hogy mit kellene Budapesten másképp csinálni – mindezek helyett a „majd arra szavazol, akire mondjuk” nem tűnik igazán vonzó opciónak. A kormányoldal fővárosi hívei ebből az egészből nehezen tudnak más következtetést levonni, mint hogy ennyit (sem) érnek a pártvezetésnek.
Az, hogy a kormányfő átmenetileg megbocsát a bűnös városnak, és bemerészkedik az ellenséges zónába – VIII. kerület, Múzeumkert – a maradék budapesti fideszeseknek szóló kései engesztelő ajándék. Orbán gondban van: nem csak érzi, hogy ezúttal Buda is, Pest is oda lehet, hanem bizonyára látja is. Alighanem szívesen visszaforgatná az idő kerekét február elejéig, de ekkora hatalma még neki sincs. Így hát – jobb híján – legalább úgy kell tennie, mintha hinne benne, hogy nem ment még el a hajó.
A mutatvány akár sikerülhet is; láttunk már tőle csodákat: az az alternatív világ, amit felépített, leginkább a hitre támaszkodhat. Vagy inkább támaszkodhatott mostanáig - éppen emiatt kellene most valami hatalmasat varázsolnia.