Az elmúlt hetekben kiéleződött egy gazdaságpolitikai, avagy személyes vita a jegybank és a kormány között. Az MNB szerint a kormány sorozatosan csorbította a függetlenségét. Valóban veszélyben van az MNB függetlensége?
A nézetkülönbségnek van egy klasszikus magja, hisz a jegybank fő feladata a pénz értéke feletti őrködés, ami nem azonos a kormány céljaival, mert a politikusoknak a gazdasági növekedés, de főként a népszerűség, a választási siker fontos. Az idei is választási év. Ugyanakkor az intézmények közötti szokásos érdekütközés nálunk most személyes villongásként jelenik meg. A jegybankelnök korábban az Orbán-kormány minisztere, a kormányfő „jobbkeze” volt, akitől anno „semmi áron” nem akart megválni. Most úgy tűnik, újabb jobb kéz van, Nagy Márton miniszter, aki a gazdasági kabinet vezetőjeként „primus inter pares”, azaz első a gazdasági területen működő miniszterek között. A helyzetet bonyolítja, hogy jövőre lejár az MNB elnökének a mandátuma. De a kormány és a jegybank vitája nem most kezdődött.
Mitől lett ennyire éles a szembenállás?
Itt van mögöttünk 2023, amely cudar mutatókkal vonul be a gazdaságtörténetbe. Ilyenkor nyilván felmerül a felelősség kérdése. Magyarországon volt tavaly az EU legmagasabb inflációja, amely megette a béreket, emiatt a magyar ember fogyasztása a második legkisebb. Lassan mi leszünk a legszegényebbek. Emellett az államadósság is roppant nagy. Ezt a problémahalmazt látva, előbb-utóbb tényleg szólni kell a felelősségről, amit a kormányzat már nem tud hihetően az elődjére hárítani. A megoldatlan problémákhoz konkrét intézmények köthetők, a vezetőik egymásnak feszülnek, a korábbitól eltérően már nem tudják elrejteni a szembeállásukat. Maga a vita egyébként rendben levő dolog lenne, máshol is bőven találunk példát a kormány és a jegybank közötti érdekütközésre. Csak mi elszoktunk ettől.
Az MNB nemrégiben hosszú közleményben sorolta sérelmeit: kifogásolta a kamat- és ársapkák bevezetését, a betétekbe való belenyúlást és a jegybanktörvény módosítását is. Joggal félti a függetlenségét a jegybank?
Szedjük kicsit szét az ügyeket. A monetáris politika hatékonyságát valóban nagymértékben csökkentik a kormányzat beavatkozásai. A jegybanknak ugyanis egyetlen komoly eszköze van az inflációs és a gazdasági folyamatok befolyásolásra, ez a kamatpolitika, amelyet a bankokon keresztül érvényesít. Ha a kormány beavatkozik a kereskedelmi banki betételfogadásba, hitelnyújtásba, a piaci kamatok mértékébe, az lerontja az MNB önálló működési képességét. Nem annyira az MNB jogi függetlenségét sértik tehát az intervenciók, mint inkább működési szabadságát – ebben az MNB-nek igaza van.
Ami viszont a jegybanktörvény legutóbbi módosítását illeti, azt másként látom. A kormány sajnos immár szokás szerint megint huszáros módon írja át a törvényt, nem adva kellő időt az előzetes egyeztetésre az Európai Központi Banknak. A változtatások egyik része technikai jellegű, a kormánynak az MNB-nél ezentúl devizaszámlája is lesz. Erre nyilván van kellő ok, csak arra kell ügyelni, hogy a betéti kamat ne legyen kedvezményesebb a piacinál. A másik ügy, hogy a kormány rá akar látni a jegybank tulajdonában lévő cégek és alapítványok működésére. Ez most, amikor az MNB ezermilliárdos méretű veszteséget produkált, különösen pikáns. Végre feltűnt a kormánynak, hogy a 2010-es években az akkori több százmilliárdnyi eredményt az MNB nem fizette be a költségvetésbe, hanem jegybanki alapítványokba kerültek a pénzek, amelyek ott úgymond elvesztették közpénz-jellegüket.
Jogos-e most a felügyelőbizottságon keresztüli szorosabb kontroll?
Az EKB véleményéből az olvasható ki, hogy addig legitim a kormányzati ellenőrzési törekvés, amíg az nem a monetáris politikai alapfeladatokkal kapcsolatos jegybanki alapítványokra és vállalkozásokra irányul. Erre pedig a törvényalkotó mondhatja, hogy a festményekre, drága hangszerekre és nem-banki célú ingatlanokra költött százmilliárdok nem kötődtek a monetáris politika alapteendőihez. Tartalmilag tehát a törvénymódosítás rendben lévőnek látszik. Az viszont nekem nincs rendben, hogy a jegybanknál keletkező nyereség sorsa a megelőző években miért nem tűnt fel a kormánynak? Ez így furcsa, sőt ronda történet.
Az MNB-kormány vitában egyik sarokpont, hogy legyőztünk az inflációt. De valóban legyőzték az inflációt?
Ezzel a kijelentéssel rengeteg baj van. Az infláció olyan betegséghez hasonló, amit könnyű elkapni, de nehéz belőle kigyógyulni. A magyar gazdaság a környező országhoz képest hosszabb ideje inflációsabb. Tavaly egyenesen Európa-rekorder volt a magyar drágulás. Ám ez nem egyszeri kisiklás volt, az inflációnk már a 2020-as krízis előtt lényesen meghaladta az uniós átlagot. Most is jogos az ember félelme, hogy egyáltalán nem jutottunk túl az infláción. Kétszámjegyű fogyasztói árindexet talán nem látunk egy darabig, de bőven maradtak inflációs problémák idén. Ennek egyik alapvető oka, hogy a magyar gazdaságban a cégek közötti verseny az elmúlt évtizedben csökkent, ami rontja a hatékonyságot, és szükségszerűen nagyobb költségekhez, magasabb árakhoz vezet. A másik inflációs alapprobléma a gyenge forint: ha van külső áremelkedés, azt felerősítve adja tovább. A gyenge forint nem valami fátum: visszavezethető a magyar kormány elmúlt 14 évben vallott felfogására, mely szerint a gyenge forint javítja a versenyképességünket, és növeli a tőkebeáramlást. Ez teljes félreértés. Nem véletlen, hogy az európai egyesülési pályának kulcsfontosságú állomása volt az erős, stabil közös deviza bevezetése. Az euróövezeti tagországok között az árfolyamkockázat megszűnte komoly versenyelőny.
Ránézünk a februári inflációs adatra, amely szerint egy év alatt 3,7 százalékkal nőttek az árak, és adódik a kérdés: mi itt a gond?
Ezzel a látszólag jó adattal sok a gond. Tavaly ilyenkor hatalmas ütemű volt az infláció, és az akkori árszintre jött még rá ez a 3,7 százalék. Másfelől nézve a számokat: most januárról februárra 0,7 százalékos egyhavi drágulást mért a KSH. Az évből még hátra van 10 hónap. Nem lehet tudni, hogy mi lesz a fogyasztói árszinttel, amíg a forint ennyire sérülékeny, az árfolyam labilis. És a forint sérülékenységének okai vannak. Az ország pénzügyi helyzete instabil, magas az államadóssági hányad, meghaladja a GDP 73 százalékát. Ez a legmagasabb ráta az új tagországok között. Azért fájó ez, mert a kormányoknak a korábbi kedvezőbb időkben lett volna lehetőségük a csökkentésre. A mostani nagy államadósság-állomány a korábbi éveknél jóval magasabb kamatszint mellett extra kitettséget és növekvő kamatfizetési terhet jelent. 2024 elején emiatt is kockázatosabbnak ítélik Magyarországot az elemzők, a befektetők, mint legtöbb térségi társunkat.
Már februárban összeomlott a költségvetés, az Orbán-kormány az egész éves hiánycél kétharmadánál tartEnnyire törékeny a helyzet?
A mögöttünk hagyott év komoly inflációt, recessziót és életszínvonal-csökkenést hozott, ez a szakasz szerencsére lezárult, idén a kissé javuló nemzetközi körülmények között a tavalyi gyenge bázison ugyan, de lesz növekedés. A papírforma szerint tehát 2024-nek jobbnak kell lennie, mint amilyen volt 2023. Van azonban számos rizikó, kezdve a külső, főleg geopolitikai kockázatokkal, amelyekhez valahogy alkalmazkodnunk kell. De látok bőven belső problémákat, ezek egyike maga a kormányzati gazdaságpolitika. A kormány vezetői a kamarai gazdasági évnyitón arról beszéltek, hogy vissza kell térni 4-5 százalékos növekedéshez. Azóta már megjelentek ennél óvatosabb számok is, de érezhető, hogy a politika csúcsán nagyon szeretnének fogyasztásnövekedést, gazdasági dinamikát, jó választói hangulatot látni. A mai viszonyok között viszont a gazdaságunk természetes növekedési képességéből úgy évi 2 százalékos GDP-bővülés jön ki; ha a tempót a kormány mégis meg akarná duplázni, az nem vezetne jóra. A gazdaságot, mint egy autót, meg lehet hajtani egy ideig, de az nem tesz jót a motornak a fogyasztásnak, előbb-utóbb nagy lesz a szervizköltség, és még kockázatos is a vezetése. Ezért mondják most a jegybanknál, hogy erőltetett növekedési politikát nem tudnak támogatni irreálisan alacsony kamatokkal. Ebben száz százalékig igaza van az MNB-nek.
Az pedig puszta propagandaszöveg, hogy az Orbán-kormány legyűrte az inflációt, még csak nem is az MNB, aztán most berúgják a gazdaság motorját. A legfrissebb tényadatok valamint a megrendelésállomány és más felmérések nem támasztják alá ezt. Talán csak választási szöveg, a kormánypárti szavazóknak küldött megnyugtató üzenet. Remélem, nem fogják megpróbálni az élénkítést. Ha mégis, hamar szembejön a valóság, ugyanis nem lesz miből finanszírozni azt. Az a gyanúm, hogy a kormány csak június elejéig tekint előre, addig szól a gyorsítási jelszó. Avagy „uszkorenyije”, ha valakinek még rémlik Mihail Gorbacsov gyorsítási kísérlete.
És azután?
Aztán elő kell venni egy tiszta papírlapot, ráírni a valós adatokat, és szembenézni a helyzettel. Az gondolom, hogy újratervezés lesz. Amit most ígér a kormány gazdasági ügyekben, az csak a júniusi választásokig érvényes.
Bod Péter Ákos
A Budapesti Corvinus Egyetem professzora, az MTA doktora, a Magyar Közgazdasági Társaság alelnöke. 1975-ben diplomázott a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, a rendszerváltás előtt az Országos Tervhivatal Tervgazdasági Intézetében dolgozott. A rendszerváltó parlamentbe az MDP politikusaként került be, az Antall-kormány ipari és kereskedelmi minisztere volt 1990-91-ben. Ezt követően a Magyar Nemzeti Bank elnöke lett, ahonnan 1994-ben a Horn-kormány kérésre távozott. 1995-1997 között a londoni Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankban dolgozott. Az első Orbán kormányt gazdaságpolitikai tanácsadóként segítette – ezt követően visszavonult a politikából az egyetemi szférába.
