Nem, egy cseppet sem irigylem az Egyenlítő körül élő ázsiaiakat. A nyaralásunk során többször is elmondták az idegenvezetők, hogy arrafelé (Thaiföld, Indonézia, Szingapúr) csak két, esetleg három évszak van: tél és nyár, esetleg egy esős a monszunnak köszönhetően. A két évszakot némi csapadék, és az különbözteti meg, hogy a „telet” a maga harmincfokos, száraz levegőjével még viszonylag jól viseli az európai vendég, mert nem éget folyton a nap, az esős, párás nyarat viszont, amikor negyven fölé kúszik a hőmérő, és nincs hova menekülni a tűző nap elől, már nehezebben. Átmenet nincs, és ez meg is látszik a buja növényzeten, az állandó gyümölcskínálaton.
Én viszont semmiért nem adnám a tavaszunkat. Azokat a csalóka napokat, amikor reggel még hűvös van, de délre már a közelgő nyarat idézve simogat a napfény. Mintha a tél és a nyár vitatkozna egymással, az egyik még nem akar hazamenni, tanácstalanul ácsorog az előszobában, a másik pedig már ott toporog a küszöbön. Hirtelen mindenki kitódul a szabadba, a parkokat ellepik a kutyasétáltatók, nem is nagyon lehet eldönteni, ki örül jobban a túrának, a komótosan ballagó gazdi, vagy a mindent megszaglászó, lelkes kísérője. Én kicsit távolabbról nézem ezt a nagy mozgást, kibic vagyok ebben a nagy lendületben. Úgy is mondhatnám, hogy megérdemelt pihenésemet töltöm, egyedül, magamat sétáltatva.
De a világ nem az a pihenős fajta.
Főként ebben a felvillanyozott időszakban születnek a mindent átfogó, megreformáló ötletek és teóriák. Mirci eltávozása után például kijelentettük, hogy csak akkor jöhet új háziállat, ha mindenki rábólint az új családtagra. A háromharmad elég biztonságot adott nekem ahhoz, hogy nem kell tartanom még egy aranyhörcsögtől vagy -haltól sem, kiélvezhetem a házi kedvenc hiánya jelentette nagyobb szabadságot. Mert persze megsirattam én is a macskát, és bizony hiányzik is, a tekintetem keresi a megszokott helyein, érzem az ujjaimban a bundája puhaságát, ugyanakkor nincs nyávogás hajnalban, amikor épp készülnék a másik oldalamra fordulni, és gond nélkül tölthetjük a húsvétot a családdal Mórágyon. Sőt, tervezhetővé váltak a spontán kirándulások (a paradoxon pontosan jellemzi a családi hozzáállást). Nem kell macskaszitter, nincs aggodalom, hogy vajon mennyire búslakodik egyedül, és főként nem kell emiatt idő előtt hazarohanni.
A nejem szerencsére kijelentette, hogy számára egy macska létezett, aki nem pótolható (néha abban reménykedem, hogy ez rám is igaz). Tehát zsebben a két nemmel mi váratlan érhet? Elég volt pár napra elutaznom, hogy Duska és a nejem sugárzó arccal várjon vissza. Mint kiderült, ez nem a hazatérésemnek szól, hanem valaminek, amiről még csak pusmognak, de vacsora után beszélünk róla. (Az éhes oroszlánnal nehezebb, ha nem lehetetlen tárgyalni.) Én akkor már hallani véltem a nyávogást valamelyik szekrény mélyéről, ahová sebtében elrejtették az időközben befogadott, kétharmados többséget élvező jövevényt. Mégse érjen egyből trauma. Ám aztán kiderült, hogy ennyire nem rossz a helyzet, a családom mégis jobban funkcionál, mint a hazai politikai helyzet: nem éltek vissza a többségi hatalmukkal. A kutya – mert róla van szó – egyelőre csak terv, bár annak nagyon is konkrét. És már mutogatni is kezdték telefonon azt a videót, amelyen a kinézett fajta látható. Méretre még épp igazodik a lakáshoz, játékos és családbarát, és ami számunkra a legfontosabb: nem behódoló típus, viszont nagyon ragaszkodó. A csillogó gombszeme pedig mindent visz, ennyi csodálatot és rajongást csak a fülig szerelmesek képesek produkálni, és ők is csak a kapcsolat elején.
Duska mondta ki, de igazából már a nejemben is dolgozott a kérdés: tényleg úgy éljük le az életünk hátrelévő részét, hogy nem tapasztaljuk meg többé a négylábú társ jelentette örömet? Azt a megnyugtató, szinte már gyógyító kapcsolatot, amit egy állat közelsége ad az embernek? Hát lehet erre nemet mondani? – néztek rám, mint két befogadásra váró kutyakölyök. Nem voltam könnyű helyzetben, hiszen mindig is a gyenge pontom volt a kutya, csak épp szerelmes voltam a visszakapott szabadságunkba. Álmaimban már távoli földrészeken bolyongtunk (a költségvetési részt az álom sosem tartalmazza), egyetlen hátizsákkal fedeztünk fel teljes kontinenseket különféle járművekkel, viszont ezekben sehol sem csaholt egyetlen kutya sem.
Hát úgy nyolcvan százalékban igent mondanék, nyögtem ki végül, mert úgy éreztem, ezzel az értelmezhetetlen mondattal mindkét felem és a családom is megelégszik. Csakhogy azóta Duska amolyan csöndes kampányt folytat, a legváratlanabb helyzetekben bújik mellém, és súgja a fülembe: „És mit mondasz a kutyára?” Szerencsémre a nejem ragaszkodik a gyászévhez, így van egy kis laufom, mielőtt nyilván teljesen behódolok.
Tavasz van, minden új és harsány színben játszik odakint, a szelek, a langyos és hideg szellők pedig furcsa gondolatokat ültetnek el az emberek fejében. És igen, már látom a magam sziluettjét, ahogy (pár hónap, esetleg hét múlva) kutyát sétáltatok a parkban. És igen, nincs nálam boldogabb a világon.
