Tavaly decemberben még két erős vezetőként találkozott egymással Budapesten Orbán Viktor és Recep Tayyip Erdogan török elnök, akit tavaly választottak újra hazája államfőjének. Különleges ajándékokkal kedveskedtek egymásnak. miniszterelnökünk egy török elektromos autóval furikázhatott, míg vendége magyar telivérrel térhetett haza. Úgy látszott, Erdogan fontos európai partnernek tekinti kormányfőnket. Ám komoly kétségeink támadtak a kettejük közötti szoros szövetségről, amikor januárban az ankarai parlament ratifikálta Svédország NATO-csatlakozását. Ezzel a magyar politikusok még megmaradt szavahihetősége is megkérdőjeleződött, hiszen rendre azt állították, nem utolsóként adunk zöld utat a svédek integrációjához. Azzal, hogy a törökök nem értesítették jóelőre a magyar felet a döntésről, nagyjából beárazták, mennyire tartják fontos partnernek a nemzetközi színtéren a magyar kormányt.
Erős vezetőkről mára már nincs szó. Mind Orbán, mind Erdogan megfáradt politikusok benyomását keltik, akik saját táboruk egyes tagjaival is egyre nehezebben találják meg a közös hangot. A két ország gazdasága is hasonló válságjegyeket mutat, a „jobban élünk” mantráját csak a legradikálisabb „hívők” hiszik el.
Ám miközben itthon még csak készülünk az európai parlamenti választásra, Törökországban vasárnap óta számszerűsíteni is lehet a török elnök térvesztését, hiszen olyan történt, amire nem volt példa az Erdogan-érában – beleértve miniszterelnöki és államfői időszakát. A helyhatósági választáson az ellenzéki, szociáldemokrata Köztársasági Néppárt (CHP) több voksot szerzett a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjánál (AKP). A nagyvárosokban tarolt a CHP, Isztambult nemhogy nem sikerült visszaszerezniük Erdoganéknak: a hivatalban lévő polgármester, Ekrem Imamoglu nagy fölénnyel utasította maga mögé a hibát hibára halmozó kormánypárti ellenfelét. A néppártiak még egyes anatóliai településeken is nyerni tudtak, tehát olyan körzetekben, amelyek az AKP törzsbázisát jelentik.
A közhangulatban tapasztalható drámai változás főleg a katasztrofális gazdaságpolitika eredménye. Az infláció 67 százalékos, a válság már a középosztályt is elérte, tömegek kerültek egzisztenciális válságba. Sokaknak a mindennapi betevőre sincs elég pénze, a 70 év felettiek egy része kénytelen újra munkát vállalni, mert a nyugdíj nem elég a túléléshez. Az AKP válságának másik oka egy új vallásos-konzervatív politikai erő, az Új Jóléti Párt (YRP) megjelenése, amely az elégedetlen konzervatívok voksait zsebelte be.
A CHP sikere azért figyelemreméltó, mert szemben az öt évvel ezelőtti voksolással, ezúttal nem indult egységesen a szerteszét húzó ellenzék. A kemalisták megújulását azonban elősegítette, hogy tavaly sikerült leváltani a párt vezetőjét, az elnökválasztást – és megannyi más voksolást - csúfosan elvesztő Kemal Kilicdaroglut. Most azonban bebizonyosodott: a pártelnökséghez való ragaszkodása is akadálya volt a CHP áttörésének.
Az Erdogan-éra hamarosan véget ér. Törökország komoly változások előtt áll, s reményt ad azoknak is, akik szerint nincs esély egy diktatórikus rezsimmel szemben.