március 15.;magyar filmek;Petőfi Sándor;Most vagy Soha!;

Meghatározó pillanatok maradnak hatástalanok – Megkésett kritika a Rákay-féle Petőfi-filmről

Minden idők legdrágább magyar filmje, a Most vagy soha! megrekedt egy színvonalas ünnepi rendezvény szintjén.

Nem kárhoztathatjuk az állami vezetést, hogy támogatta egy nagyszabású film elkészítését március 15-éről, az 1848-as magyar forradalom kitörésének napjáról. Nemzeti mitológiánk egyik alappilléréről van szó, ünnepelt, kokárdás napról – persze, foglaljuk mozgóképbe. Utolsó impozáns celluloidnyomata az 1953-as Föltámadott a tenger tízperces jelenetsora. Úgyhogy igazán megérett az idő egy korszerű látomásra. Természetesen tisztában kell lenni azzal is, hogy kis ország számára egy ilyen produkció mindig nagy kockázat. Egy átlagfilm költségeihez képest borzasztó sokba kerül, a kiadások nem térülhetnek meg. A nekirugaszkodás egyedi erőfeszítés, nem lehet hagyományokra, rutinra építeni. Olykor mégis érdemes belevágni egy-egy ilyen vállalkozásba, közösségteremtő ünnepet nyújtani az embereknek.

Értelmetlen hát háborogni az elköltött milliárdokon minden egyes alkalommal. (A Petőfi-bicentenáriumról lekéső Most vagy soha! minden idők legdrágább magyar filmje, becslések szerint 6,8 milliárd forint közvetett és közvetlen támogatást kapott az Orbán-kormánytól – a szerk.) Ezt a cirkuszt végigcsináltuk A Hídembernél, a Sorstalanságnál, a Kincsemnél. Nem sok szuperprodukció harminc év alatt. Ráadásul egyik miatt sem kell szégyenkezni. Az évek során bebizonyosodott, hogy a hazai filmszakma képes elsajátítani a korszerű filmtechnikát, és ha rendelkezésre állnak a szükséges anyagi források, kreatívan, nemzetközi színvonalon él vele. Ezt a nagy világhálózatokra felkerült sorozatainknál is láthatjuk.

Az igazi kockázat a konkrét filmterv elfogadása, a bizalom megszavazása a vele jelentkező alkotóknak. Kétségtelen, hogy a Most vagy soha! elkészítésével pályázók, Rákay Philip és Szente Vajk forgatókönyvíró-producerek, Kis-Szabó Márk társzerző és Lóth Balázs rendező eddigi filmes munkássága szinte semmilyen garanciát nem jelentett a sikerre, de hát ezen a területen az jut lehetőséghez, aki megszerzi azt. Az állami támogatók bizalmat szavaztak nekik. Pont.

A film elkészült, és nyugodtan elmondható, hogy értékelhető minőségben. Teljesíti, amit vállalt, impozáns módon eleveníti fel a forradalmi napot, tartózkodik a megosztó aktuálpolitikai üzenetektől, utalásoktól, megdobbantja szívünk hazafias csücskét. Van nézhető filmünk március 15-éről. Felháborodásnak csak kicsinyes szemlélet adhat helyet. Innentől kezdve viszont semmi akadálya, hogy beszélgessünk erről a munkáról, elmondjuk róla mindenféle véleményünket.

Történelmi témájú film megítélésénél általában kiemelt szempont az ábrázolt események hitelessége, ami végtelen számú kötözködést is lehetővé tesz. A Most vagy soha! nyitó feliratában jelzi, hogy fiktív elemeket is tartalmaz, ami egyébként elkerülhetetlen egy játékfilmnél. Történelmietlenséggel, történelemhamisítással semmiképpen sem vádolható, mert a gerincét alkotó események és azok íve, jelentősége, a kor folyamataira gyakorolt hatása hiteles, legalábbis nem tér el az elfogadott képtől. Egyetlen elem tekinthető nagy tévedésnek, a magyar nyelv korlátozottságának hangsúlyozása, hiszen 1844 óta az országrész hivatalos nyelve a magyar volt. A többi pontatlanságnak, fikciós elrugaszkodásnak – a valóságosnál nagyobb hatósági agresszivitás, a Táncsics szabadon engedésére vonatkozó utasítás születésének dramatizálása, Von Lederer külseje – nincs igazi súlya a történelemkép hitelességének szempontjából, segítik a kompozíció működését, elfeledkezünk róluk.

Magam részéről egyáltalán nem tartom érvényesnek azokat a közelítéseket, amelyek hollywoodi jegyek mentén, vagy amerikai műfaji kultuszfilmekkel való összevetésben tárgyalják Lóth Balázs munkáját. A jelenkori nagyipari filmnyelvet jellemző egyes technikai és egyéb hatáselemeken túl a Most vagy soha! nem hajaz hollywoodi jellegre. Tempója, a helyi jellegzetességeket kiemelő aprólékos kor- és közegábrázolása, a történelemhez való viszonya, nemzeti pátosza sokkal közelebb áll az európai film hagyományaihoz Dramaturgiájában ugyan fontos szerepet kap egy intrikus „akciószál”, de egyáltalán nem jellemzi az amerikai kommersz filmek megbízhatóan kiszámított cselekmény-központúsága.

Nem állítható azonban, hogy a film nem ad okot a történelmi hitelességről és a trendi hatásokról szóló felvetésekre, kritikai megjegyzésekre. A Most vagy soha! értékelésének legnagyobb problémája, hogy nem egészen világos, minek tekintsük, milyen műfajba soroljuk a produkciót. Történelmi eseményt elevenít meg márciusi ifjakkal, Pilvaxszal, Nemzeti dallal, 12 ponttal, Landerer-nyomdával, a tömeg vonulásával, a Helytartótanáccsal, mégsem nevezhetjük igazán történelmi filmnek.

Nem tárja fel a történések hátterét, nem kíváncsi a mélyrétegekben izzó konfliktusokra, nem próbálkozik új összefüggések feltárásával, sajátos értelmezéssel. Ugyanakkor a kosztümös kaland- vagy akciófilm paraméterei közé sem illik. 

Ehhez nem elég markáns a dramaturgiai szál, hogy császári megbízásból egy Farkasch nevű titkosügynök igyekszik minden eszközzel akadályozni a forradalmi megmozdulást. Világos azonban, hogy egyedül (vagy éppen pár felbérelt haramiával) tehetetlen a tömeggel szemben. Legfeljebb azon izgulhatnánk, megöl-e valakit a márciusi ifjak közül, mennyire súlyosan bántalmazza a teherbe esett Szendrey Júliát. Csak hát Petőfiék nem tudnak igazán beszállni ebbe a játékba, mert sodorja őket a forradalom. Egy pont után szegény Júliára és néhány mellékszereplőre marad, hogy elbíbelődjön, elakciózgasson Farkasch-sal.

Bárhonnan közelítünk is, a Most vagy soha! nem kínál kidolgozott epikai vagy drámai szerkezeteket. Karakterábrázolása teljesen elnagyolt, szinte csak jelzésszerű. Valahogy mégis működik a film, ami azt jelzi, hogy más lábakon áll. Ez a vállalkozás nem történelmi film, nem kalandfilm, nem filmdráma, hanem tabló, dübörgő passiójáték. Lírai irányból lehet kapcsolatba kerülni vele. Mert alapvetően egy társadalmi létállapotot, a forradalmi cselekvés hangulatát kívánja megragadni. Hogyan születik meg és növekszik történelemformálóvá az erő, amely cselekvő egységbe tud kovácsolni egy népet?

Megénekelni a forradalmat, átélhetővé tenni dinamikáját – szép, de pokoli nehéz művészi feladat. Sikerét nem lehet a forgatókönyv csiszolgatásával, semmilyen szakmai felkészültséggel garantálni. Nagyszabású művészeti koncepció és kivételes tehetség kell hozzá. A Most vagy soha! sajnos egyikről sem árulkodik. Csupán ennyi a baja. Pozitív példaként említhetnénk Eizenstein Októberét.

A klasszikus némafilmes alkotásba a propagandisztikus történelemhamisítás, a Téli Palota ostromának mitizálása is belefért, mert egy eredeti, bravúrosan alkalmazott montázstechnikával hitelesen, már-már filozofikusan, zenei vizualitással ragadta meg a történelem felbolydulását, a szabadságvágy áradó sikolyát. A Most vagy soha! alkotói nem voltak képesek hasonló mutatványra.

 Dobos Tamás operatőr megteremtett ugyan egy igényes, lírai potenciállal rendelkező, sötét tónusokból kibomló képi világot, de nem sikerült szervesen beépíteni a kompozícióba. Meghatározó pillanatok maradnak hatástalanok, például amikor Petőfi a Pilvax asztalán felolvassa a Nemzeti dalt. Nem születik meg a szikra, amelyből elrugaszkodhatna a film egy fiatalos, korunkhoz illő hazafias pátosz megteremtése felé. Kivételes művészi ráérzések varázslatairól van szó, nem lehet pontosan megmondani, mi hiányzik. Talán annyi bizonyos, hogy hiába feltételezhető a nézők ismerete egy történelmi eseményről, azt egy műalkotásban a háttérrel együtt valahogy exponálni kell, különben nem jön létre eleven, értelmezhető művészeti tér.

Egészében ezúttal kevésnek bizonyultak a szép törekvések, nagy ambíciók, a Most vagy soha! nem gazdagította a március 15-éről bennünk élő képet, érzelmeket. Így aztán szakmai erényeivel, erősebb jeleneteivel együtt megrekedt egy színvonalas ünnepi rendezvény szintjén. Ettől még lehet kedvelni, akár könnyeket is fakaszthat. Az idő dönti majd el, milyen szinten épül bele kultúránkba a benne felvillantott látomás.