Juhász András: Balítélet

A kapitalizmus megdöntése elég kitartóan késlekedik ahhoz, hogy még dédunokáink is időszerűként várhassanak rá.

Földes Györgynek nincs jó véleménye a kapitalizmusról: „A radikális baloldali értelmiség rendszerkritikájának közös vonása, hogy a kapitalizmus gazdasági és politikai berendezkedését nem tartja olyan keretnek, amelyen belül érvényt lehetne szerezni a társadalmi igazságosságnak, az emberi, társadalmi emancipáció követelményeinek.” Földes ennek ellenére nem a szocializmusról tett közzé 42 pontba szedett átfogó elemzést 2024. március 7-én, hanem „A baloldaliságról”, mert a szocializmussal kapcsolatban óvatosságot tart indokoltnak: „Ma a szocializmus, mint jövőkép, a sok szenvedést okozó, megvalósíthatatlan utópia bélyegét viseli.” (8. pont.) A fiatal értelmiség számára „az államszocializmus a diktatúrájával, a csődjével, a szocialista-liberális koalíció pedig az elvi kompromisszumaival és a sikertelenségével megfertőzte a baloldali hagyományt, ezért nem vállalható.” (1.) Így – bár „szólnak érvek amellett, hogy a baloldal a jövőképet szocializmusként rajzolja meg” (30.) – célszerűbbnek tűnik a cél helyett az aktuális baloldali mozgalom vizsgálatát állítani középpontba. Ha ehhez hozzátesszük, hogy „a szocializmus sosem volt egyféle” (7.), kicsit Eduard Bernstein megfogalmazása jut eszünkbe: „A végső cél, bármi legyen is, számomra semmi, a mozgalom minden.” Bernstein ma persze nem „píszí”, Földes inkább Marxra és Engelsre hivatkozik: a kommunizmus „nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. A kommunizmusnak azt a valóságos mozgalmat nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti.” (26.)

Feladatból van bőven, mert Földes korunk minden kihívására a baloldaltól vár megoldást. Az ő dolguk a „gazdasági-szociális érdekképviselet” (34.), de általában véve is „a válságok – például a klíma vagy a migránsválság – megoldásához a társadalmi problémák megoldásán keresztül vezet az út.” (18.) „A legfrissebb kihívás a mesterséges intelligencia…” (20.) Az viszont meglepő, hogy egy Marxot és Lenint idéző tanulmány baloldali feladatnak tekinti pl. a NATO erősítését: „az európai baloldal nem elégedhet meg a NATO erősítésével, javítani kell az Európai Unió cselekvőképességét is.” (34.)

Nagy munkához sok dolgos kéz kell, de szerencsére a baloldal széles spektrumot fog át: „Színskálája felöleli a polgári radikalizmust, a harmadikutasságot, a szociáldemokráciát, a kommunizmust és az anarchizmust, a zöldmozgalmakat.” (7.) Szinte szerencse, hogy marad valaki ellenfélnek. A baloldal történelmileg az átlagemberek és az elesettek érdekeit képviseli, de Földes nem zárkózik el a kör bővítésétől sem: „Létrejött egy az innovációban, a tőke, a pénzügyi szféra működtetésében, a tudomány és gazdaság összekapcsolásában, az informatikában kulcsszerepet betöltő társadalmi csoport, amelyet joggal nevezhetünk új középosztálynak. Ez a csoport a legdinamikusabb és legprogresszívebb része a társadalomnak, amely szoros szimbiózisban él a nagytőkével, a szakmai és befektetői körökkel.” (11.) „Hangsúlyozni szeretném, az osztályközpontú megközelítés azt jelenti, hogy a legprogresszívebb társadalmi csoportok érdekeit is figyelembe kell venni.” (41.)

Ha a végcél ködös is, az azonnali teendő világos: „a jelenlegi rendszer megdöntése” (41.), „a választások megnyerése”. (38.) „Azért sem szerencsés elmulasztani a hatalomra kerülés lehetőségét, mert éppen azok büntethetik meg a baloldalt, akik tőle várják életük jobbra fordulását. Nekik hiába magyarázzák a vezetők: még nem értek meg a feltételek, még nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy érdekeitek és közös értékeink szerint kormányozzunk. (…) Sőt sokkal inkább valószínű, hogy a rosszabb helyzetet, a szélsőjobb hatalomra jutását megelőzendő, a baloldalnak olyan szövetséghez kell csatlakoznia, amelynek nem ő a vezető ereje.” (29.)

Földes írása teljesen beleillik a mai közgondolkodásba. A definíciókat sommás ítéletek helyettesítik. A kapitalizmus eddig is sokat változott, most is „lényegi változtatások” (30.) előtt áll, belátható időn belül pedig nem váltható le (10.), ezért elég annyit leszögezni, hogy rossz, mert nem biztosítja az igazságosságot és az emancipációt (37.). A szocializmus sosem volt egyféle, történelmi kísérleteit pedig szégyelljük, így maradjunk abban, hogy akkor is jó, és ez a jövő útja. „Visszatérő kép: a baloldal a versenyképesség vagy a fizetőképesség megőrzésére kényszerítve „elárulja” szavazóit, visszavonja kampányígéreteit.” (13.) Világos: mindenképpen ők a jók, tessék újra rájuk szavazni.

A cím fölött Földes György írását Pápai Gábor kiváló karikatúrája illusztrálja. „Még nincs vége a történelemnek!” – kiáltja felénk a fejre állt (fejre esett?) Marx. Igaza van, ő ma is aktuális. Egyrészt azért, mert tudományos nagysága immár a harmadik századot világítja be fényszóróként. De van egy sokkal prózaibb ok is: a kapitalizmus bukására vonatkozó jövendölése (eddig még) nem valósult meg, így arra várni ma is „aktuális”. „Belátható időn belül” (10.) Földes szerint az is marad.

De a marxi elméletnek nem minden része egyformán időszerű. A lényeget, a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való átlépést a közgondolkodás soha nem értette meg. A dolog materialista magyarázatát maga Marx sem törekedett nagy dobra verni: azt, hogy a munkamegosztás megszüntetésével az egyén folyamatosan saját önmegvalósítási és fejlődési igényei szerint választhat tevékenységet, ami értelmezhetetlenné teszi a munka és az öntevékenység korábbi szétválását. A lényeget legpontosabban megragadó írás, az 1845-46-os „Német ideológia” éppúgy csak az 1930-as években jelenhetett meg, mint az 1844-es „Kéziratok” és az 1857-58-as „Grundrisse” – a teljes szövegű magyar fordításokra pedig további évtizedeket kellett várni. Ez a hiány viszont a marxizmus fő fogyasztójának számító munkásmozgalmat a legkevésbé sem zavarta, mert annak eredetileg sem a fejlődés mindenoldalúsága hiányzott, hanem Marx értékelméletére hivatkozva követelte a tőkés rend felszámolását. 1917-től kezdődően erre a világ egy részén sor is került, a jól ismert eredményekkel.

A tőkések viszont elolvasták Marxot és saját fegyverét vetették be ellene: Marx szerint a kizsákmányolás nemcsak abszolút értelemben növelhető, a munkanap meghosszabbításával, de relatíve is, ha le tudjuk csökkenteni azt az időt, amely alatt a munkabér megtermelése biztosítható. A maradék idő már a tőkésnek termel profitot. A munka termelékenységének a XX. században tapasztalt látványos javulása így bőséges lehetőséget biztosított arra, hogy a világ fejlettebb, ezért releváns részén a tőke előbb elfogadható, majd vonzó életkörülményeket biztosítson a foglalkoztatottak többségének, nem mondva le saját botrányos vagyoni előnyének további harácsoló növeléséről sem. Ezt azonban hiába leplezi le Thomas Piketty, az elégedetlen átlagember ma barikádépítés helyett inkább jobban fizető új munkahelyet vagy másodállást keres (legrosszabb esetben vigyáz a közmunkájára). A hétköznapi embert az érdekli, miért tudott a szomszéd gyorsabban autót cserélni, mint ő, lesz-e pénze a gyerekek iskolájára és marad-e valami nyaralásra. Elon Musk vagy Mészáros Lőrinc vagyonának alakulása viszont nem érdemel több figyelmet, mint egy filmcsillag új kapcsolata, egy focista klubváltása, egy új autótípus megjelenése vagy egy sztárséf ígéretes receptje. Vagy rákattint a hírre, vagy nem. A munkásmozgalom érdekvédelmi küzdelme az utcáról beköltözött az érdekegyeztető fórumok elegáns tárgyalótermeibe, a megritkult sztrájkok iránti figyelemért pedig a proletariátusnak jól fizetett pilótákkal és operaházi zenészekkel kell versenyeznie.

A munkásság XIX. századbeli széles körű nyomora idején Marx emberhez méltó életet ígérő elmélete iránt tömeges volt a kereslet, a XXI. századra elért általános életszínvonal mellett azonban már csak hóbortos értelmiségek szűk körét érdekli sokadik hobbiként. A piaci érdeklődés ilyen mértékű megroppanása mellett az, hogy a „munkamegosztás helyett egyetemes fejlődést eredményező folyamatos munkaváltogatás a kommunizmusban” képletet ma egyetlen középiskolás sem hinné el, valójában már teljesen érdektelen.

A lényeg tehát az, hogy