Nemrégiben „Jobb napokra vár a világ, a dollár és az euró rivalizálásából az utóbbi jön ki jobban” címmel tudósított a Népszava a londoni székhelyű, tekintélyes Hivatalos Monetáris és Pénzügyi Intézmények Fórumának jelentéséről. Felmerül a kérdés: mennyire reális ez az euróra nézve derűlátó előrejelzés?
Tény, hogy az euró negyedszázaddal ezelőtti bevezetése mögött nemcsak egy hatásos egységszimbólum és az Európai Monetáris Unió megteremtésének célja húzódott meg, hanem geopolitikai megfontolás is: az amerikai pénzügyi rendszertől, a nyomasztó dollárdominanciától való függőség csökkentése. Már abban az időben ismert volt a „geopolitikai euró” kifejezés. Különösen a franciák voltak féltékenyek a dollár király „rendkívüli kiváltságokkal” (értsd: egyoldalú amerikai előnyökkel) járó hegemóniájára. Párizs nem véletlenül vált az amerikai valuta ellensúlyának szánt erős közös pénz, az euró legfőbb szorgalmazójává. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság korábbi elnöke nyíltan kiállt az amerikai pénzügyi rendszertől való függőség csökkentéséért az euró globális szerepének fokozásán keresztül. Abnormálisnak nevezte például azt a tényt, hogy az EU-tagországok energiaimportjának négyötödét dollárban számlázzák, miközben az európai energiabehozatal csupán néhány százaléka jön az Egyesült Államokból.
Brüsszelben ma is vannak olyan hangok, amelyek elégedetlenek az euró EU-n kívüli korlátozott nemzetközi szerepével, például azzal, hogy az egységes valuta két évtized alatt alig tudott egyötödnél magasabbra emelkedni a globális valutatartalékokban, a nemzetközi fizetésekben pedig lényegében regionális, európai valuta maradt. Különösen baljóslatú, hogy 2010 óta 28 százalékról 20 százalékra esett vissza az euró részaránya a világ valutatartalékaiban. De még így is a második legfontosabb pénznem maradt a „zöldhasú” mögött. A nemzetközi fizetésekben mindössze 15 százalék az euró részaránya, de az is jórészt az Európán belüli, egymás közötti intenzív kereskedelemre koncentrálódik.
Hosszabb ideje követve a legfontosabb valuták közötti erőviszonyokat úgy látom, hogy – a londoni jelentéssel és némely vérmes brüsszeli várakozással ellentétben – a belátható jövőben nem lesz lényeges elmozdulás az euró globális pozíciójában. Sőt mi több, nem zárható ki a hanyatló irányzat esetleges folytatódása a valutatartalékok szférájában. Több tényező játszik ebben szerepet.
Az euróövezet húsz tagországa közötti markáns heterogenitás miatt viszonylag korlátozott a valutaunió szintjén rendelkezésre álló kiváló, AAA minősítésű állami és társasági kötvények piaca. Bár például mind a görög, mind a német állami kötvényeket euróban jegyzik, a méretes kockázati különbség miatt a két papír iránt távolról sem egyforma a zónán kívüli befektetői kereslet. De hasonló a helyzet az olasz és francia befektetési papírok között is. A fiskális unió szinte teljes hiánya és a befejezetlen tőkepiaci integráció miatt meglehetősen fragmentáltak maradtak a nemzeti tőkepiacok. Az uniós szinten közösen kibocsátott és garantált eurókötvény pedig ritka, mint a fehér holló.
Összességében a kibocsátott AAA besorolású eurókötvények volumene és általában az EU-s pénzpiacok likviditása meglehetősen korlátozott a pénzes külföldi vevők (Kína, Japán, közel-keleti olajállamok stb.) számára, eltörpül a kiváló minőségű amerikai kötvények kínálata és a tengerentúli pénzpiacok magas szofisztikáltsága mögött. Németországon kívül több más EU-s centrumország sem akarja a dél-európai tagállamok adósságterhét magára venni közös eurókötvények formájában. Az egységes európai valuta több mint egy évtizeddel ezelőtti, hosszúra nyúlt egzisztenciális válsága – Görögországgal a fókuszban – nem növelte az euró iránti hosszú távú befektetői bizalmat.
Ezzel szemben az Egyesült Államok integrált, szofisztikált és likvid pénzpiacai szinte korlátlanul bővelkednek a legmagasabb szintű, AAA bonitású értékpapírokban – különösen a világszerte legbiztonságosabb befektetésnek tartott állami kincstárjegyekben –, amelyek élénken tartják a dollár iránti külföldi keresletet. Ehhez társul a dollár hagyományos menedékvaluta-pozíciója: erős világgazdasági viharokban az amerikai valuta a legbiztonságosabb kikötő, még akkor is – ahogy 2008-2009-ben is történt –, amikor a globális pénzügyi válság magából az Egyesült Államokból indul ki.
A másik fontos ok, amiért az euró globális súlya nem nő: az euróövezet magas, hosszú távú kereskedelmi többlete a kívülálló országokkal szemben. Ahhoz, hogy Európán kívül a jelenleginél jóval több euró legyen forgalomban, és a valuta jobban globalizálódjon, az euróövezetnek kitartóan masszív kereskedelmi deficitet kellene produkálnia a világ többi részével szemben. Ez azonban megvalósíthatatlan Németország – az európai exporttöbblet fő kitermelője – kifejezetten merkantilista, exportmaximalizáló orientációjának feladása nélkül, aminek csekély a valószínűsége.
A dollár erős nemzetközi státuszához jelentősen hozzájárult az USA tartósan vaskos – több mint fél évszázada megfigyelhető – kereskedelmi mérleg-deficitje, amelynek következtében folyamatosan masszív volumenű dollár – készpénz és értékpapír – áramlik Amerikán kívülre. Nem véletlen például, hogy a dollár bankjegyek mintegy fele külföldön van forgalomban, ezért is számít a „zöldhasú” igazi világpénznek.
Hasonlóan az euró esetéhez, a jüan – Peking által erősen forszírozott – „nemzetköziesítését” is korlátozza Kína agresszív merkantilista, méretes exporttöbbletet eredményező kereskedelempolitikája, amelynek intenzitása Németországét is túlszárnyalja, protekcionista ellenhatást kiváltva az ázsiai szuperhatalom kivitelével szemben. Tegyük hozzá: Pekingben a nemzeti valuta világsúlyának jelentős növelése összehasonlíthatatlanul komolyabb külpolitikai érdek, mint az euró globális szerepének fokozása Brüsszelben. Kína számára az áhított multipoláris világrend elválaszthatatlan a „dollártalanítástól”, a többpólusú valutarendszer kialakításától, amelyben a jüan az ország világgazdasági súlyával arányos szerepet töltene be.
Van azonban egy tényező, amely révén az euró potenciálisan némileg terjeszkedhet a dollár rovására: Washington mind sűrűbben veti be valutáját geopolitikai fegyverként ellenségeivel szemben. Az elharapózó amerikai pénzügyi szankciók láttán – kiváltképp a globális Délen – egyre több kormány érzi szükségét annak, hogy korlátozza a dollárban lebonyolított pénzügyi tranzakciók súlyát. (Ez a de facto kínai vezetésű BRICS-csoportosulás egyik nem titkolt célja.) Valószínű azonban, hogy ebből a helyzetből a jüan nagyobb hasznot fog húzni, mint az euró, annál is inkább, mert a legsúlyosabb pénzügyi szankcióit (lásd például Oroszország ellen Ukrajna kapcsán) Washington szorosan koordinálja az európai szövetségeseivel.
Mérleget vonva: belátható időn belül nem tartom reálisnak, hogy az euró számottevő teret nyerjen a dollár rovására a nemzetközi pénzügyekben, ehhez alapvető feltételek hiányoznak az európai valutaövezetben. A régóta vezető, bennfentes kulcsvaluta sokáig élvezheti a tehetetlenségi nyomaték előnyeit, a hatalmas és szofisztikált amerikai pénzpiacok tovább élő előnyeiről nem is beszélve. A formálódó tripoláris – dollár, euró, jüan – nemzetközi valutarendszerben már az is siker lenne az euró számára, ha hosszú távon nagyjából a jelenlegi szinten, a világ második legfontosabb valutájaként megtartaná a szerepét.
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.