Duskáék egyébként a bécsi Bunte Schuléban már belekóstoltak a történelembe, de még jobbára az államalapításnál tartanak, Lehel kürtjénél és a honfoglalásnál, de már szó esett Dugovics Tituszról is. Vagyis a dicsőségesebb, mesékbe illő koroknál, amikor még alig esik szó húsba vágó traumákról, generációk életét meghatározó kataklizmákról. Nem is akartam őt kirángatni ebből. Én is addig rajongtam a töriért, amíg rá nem jöttem, hogy a jelenkor bűnei a múltban gyökereznek, vagyis csupa emberi gyarlóság tehet arról, hogy az otthon és a haza nem fedi egymást az életemben. És a történelem azt is megválaszolta, hogy miért áll fegyveres kiskatona a határhoz felé vezető úton, amerre halászni jártunk az apámmal. Addig elvarázsolt az egyiptomiak találékonysága, a föníciaiak hajós kalandjai, drukkoltam a jobbágyoknak a hűbérurakkal szemben. De aztán a mese egyre közelebb jött hozzám, és kiderült, nem csak mese, soha nem is volt az, a dicső tettek mellett ott a vér és a könnyek története is, a soha el nem tűnő hétköznapi gonoszság megannyi reinkarnációja.
A történelem ma is mindennél jobban érdekel, csak már nincs rajongás, nincs ifjonti hevület és főként nincsenek Hősök, ahogy nincsenek romantikus Gonoszok sem.
Hogy ez miért káros és sehova nem vezető szemlélet a múltunk kapcsán, azt Kertész Imrénél senki sem magyarázta el jobban a műveiben a holokauszt kapcsán. De néha nem is kellenek szavak, hogy felfogjunk valamit mindebből. Néha elég egy pontos kép, vagy egy kiélezett mérkőzés.
Úgy alakult, hogy Duskával leültünk kidrukkolni a magyar jégkorong-válogatott feljutását az A csoportba, a nagyok közé. Tavaly kiestünk a világelitből, idén vissza akartunk jutni, és az oda vezető úton a román válogatott jött szembe. És itt kezdődött a történelemlecke. El kellett magyaráznom Dusinak, hogy voltaképpen az ellenfél is mi vagyunk, mert a „román” csapatban cseppet sem maroknyi székely játszik: a két honosított oroszon és az egy szem román játékoson kívül ők maguk a válogatott. Az persze sokat elárul a kisebbség és többség viszonyáról, hogy a csapatkapitány román, azt talán nehezen emésztené meg a román érzékenység, hogy magyar legyen a román válogatott első embere. Tehát csak kapkodtuk a fejünket, amikor Hári János próbálta bejuttatni a korongot Tőke Zoltán kapujába, vagy amikor Sándor-Székely Ottó gólt lőtt Bálizs Bencének, amivel Románia nyert. A kommentátornak is meg kellett birkóznia a helyzettel; megpróbálta romániai válogatottnak nevezni az ellenfélt, mert talán tudta, hogy nincs annál nagyobb sértés egy székelynek/erdélyi magyarnak, ha lerománozzák. Néha pedig inkább a romantikus „ellen” szót használta: támad az ellen, ki kell védekezni.
Erdélyiként talán az lett volna a logikus, ha a románnak nevezett székely válogatottnak drukkolok, miközben „magyar” sikerre áhítozom. Aztán arról már nem is akartam beszélni Duskának, hogy a miközben székelyek elkötelezett hívei az anyaországnak, előszeretettel nevezik táposoknak a lakóit, nem kevés lenézéssel, mert azok egy hétig sem bírnák ki a zord Székelyföldön.
És ugyanígy megvan a véleményük a partiumi magyarokról is, akiket olykor szintén lerománoznak, ha dühösek rájuk. Ennek megértéséhez talán már nem is történészre, hanem pszichológusra lenne szükség. Az pedig már tényleg hab a tortán, amikor abból lett nagy botrány, hogy a szlovén vébén a párharc után a „román” válogatott zöme nagy egyetértésben énekelte a magyar szurkolótáborral a Székely himnuszt, amitől viszont a románok akadtak ki, mint a kakukkos óra.
Tehát a szeretet és a gyűlölség hajszálerei hálózták be a meccs minden pillanatát, ám ugyanakkor komikus is volt, megvillant benne a történelem abszurd humora. Lehetne ez persze akár az együttélés szép példája is, a sport ritka pillanata, amikor felülemelkedünk a gyarló határokon. De csak akkor jöhetne el egy ilyen őszinte pillanat, ha már a valóság felismerése nem sértene semmiféle érzékenységet: a románok megértenék, hogy egy székely a román címeres mezben is magyar marad; mi, magyarok pedig úgy ülnénk le a meccs elé, hogy történhet bármi, hiszen akkor is nyerünk, ha veszítünk. Csak ne lennének azok a fránya pontok, amiket a végén el kell könyvelni valahová.
Duska előbb igen elcsodálkozott a dolgon, hogy kvázi magunkkal játszunk, és azon is, hogy bárkinek drukkolhat, de azért jó lenne, ha a végén Magyarország jutna ki a nagy vébére. Egy füst alatt azt is megbeszéltük, hogy a közelgő foci Eb-n az osztrákoknak és a magyaroknak is szorítunk majd, én pedig a román válogatottat sem tévesztem szem elől. De mi lesz, ha összefutunk velük a döntő felé vezető úton? – kérdezte Duska. Hát akkor valamelyik szívünk sajogni fog egy kicsit, feleltem. Talán ez jelenti az európaiságot, morfondíroztam később, hogy valamelyik részünk mindig alulmarad a győzelem kedvéért. És talán ez az ára annak is, hogy kiszabaduljunk a történelem szorításából. Vértelenül.