Huszonéves voltam, amikor egy tapasztalt szerkesztő figyelmeztetett, hogy a díjakat nem kiérdemli az ember, hanem megkapja. Nem értettem, mert szent meggyőződésem volt, hogy elismerés csak a legjobb szerzőknek és a legkiemelkedőbb műveknek jár. Nem létezhet más megfontolás.
Ma már tudom, a díjakat is emberek osztják olykor gyarló szempontokkal. És ezek néha nagyobb szenzációt keltenek, mint maga a díjazott személye. Gondoljanak csak a dalszerző Bob Dylan vagy az újságíró Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjára, és a kihirdetést követő találgatásokra. Engem utóbbi a műveivel meggyőzött, előbbi elismerése mögött viszont még mindig csak az ideológiát látom: kitágítani az irodalom fogalmát. De már a leghíresebb díj is botrányosan indult: 1901-ben a fél világ Tolsztojt kiáltotta ki győztesnek, ám a bizottság egy azóta majdhogynem teljesen elfeledett francia költőnek (Sully Prudhomme) ítélte oda az első irodalmi Nobelt. Azóta is tartja a mondás, hogy egy középszerű francia írót mindig lehet találni tűrhető kompromisszumként. De hasonló döbbenet volt nálunk is, amikor Bodor Ádám alulmaradt Turczi Istvánnal szemben a Prima Primissima-díj kapcsán.
Most viszont két bátor döntnök révén bepillanthattunk a királycsinálás kulisszatitkaiba. A helyszín most épp Berlin, és a HKW Nemzetközi Irodalmi Díjáról van szó, amellyel nem kevés dicsőség és nem kevés pénz is jár. Juliane Liebert és Ronya Othmann szavaiból viszont a napnál is világosabban kiderült, hogy messze nem a minőség a valódi szempont. Ezért nem jöhetett szóba a „fehér és kiváltságos” Nádas Péter remekműve, hiába ismerték el az ítészek is annak. Fontosabb volt a bőrszín, a nem és a politikai érzékenység. Csupa olyasmi, ami megöli az esztétikai érzéket. A helyzetet pompásan foglalta össze egy másik zsűritag, amikor azt mondta:
„Sajnálom, szeretem az irodalmat, de a politika fontosabb”.
Nem csoda, ha a két kitárulkozó döntnök nem zsűritagnak, hanem „irodalmi funkcionáriusnak” érezte magát a díj odaítélése közben.
Nincs illúzióm, hogy az esetleges botrány hosszú távon meg tudná változtatni a szempontokat. Lehet, hogy most egy-két évig nem lesz kizáró ok sem a fehérség, sem a feltételezett kiváltságosság, és jut egy kis hely a minőségnek is. Sajnos épp ezek a művi megfontolások azok, amelyek miatt jogos kritika éri a politikai korrektséget és a mindenkit helyzetbe hozni kívánó liberalizmust. A túl sok súlyozás közben ugyanis a vízzel a gyermek és a lavór is kirepült az ablakon. Arról nem beszélve, hogy ilyenkor, amikor lehull a lepel, a díjazott (vagyis az, akiért az egész történt, történik) érezheti magát a legnyomorultabbul. Hiszen meztelen, és ez az egész szinte már a csaláshoz közelít, csak itt szó nincs Isten kezéről, ahogy Maradona igazolta magát egy egész más műfajban.
Teljes „igazságosság” sosem lesz, amíg vannak irodalmi díjak. De azt talán joggal várhatnánk el, hogy az ítészek ne döntsenek magukkal szemben. Ha érzik, ha tudják, hogy ki a jobb, akkor vállalják fel. Még ha ehhez manapság különleges bátorság is kell.