Vajon meg lehet-e szégyeníteni azt, aki semmilyen szégyenérzetre nem képes? Főként azért, mert megvan győződve arról, hogy mindent (is) jól csinál, amiért a világ egyik része irigyli, így méltán gyűlöli, a másik része pedig csodálja és példamutatónak tartja. Az ilyenfajta magabiztosság, ami már a nárcizmussal rokon, nem igazán enged érvényesülni más önreflektív érzelmet. A szégyent is – igen jellemző nyakatekert gondolkodással – dicséretnek gondolja.
Annál többször éreztem én magam szégyent a magyar kormány helyett. Például a kínai elnök budapesti látogatása miatt, amikor a vendéglátás kedvességébe az is belefért, hogy ideiglenesen kölcsönvették a szabad véleménynyilvánítás jogával élők vegzálását, nehogy bármi is feldúlja az elsuhanó államfők monokróm világképét. Vegzálás persze itt is van, csak nem primer, hanem finomabb, a 21. századhoz igazított módszerekkel, a felvásárlástól az ellehetetlenítésig.
Most viszont konkrétan is szégyenfalra kerülhet az ország: a a Srebrenicai Anyák Egyesülete a Potocariban lévő emlékhelyen állítja fel, mert az ENSZ Közgyűlésében nem szavaztuk meg, hogy július 11-e legyen az 1995-ös srebrenicai népirtás nemzetközi emléknapja. Pedig a mészárlásnál kevésbé egyértelmű pontja van a boszniai háborúnak, a borzalmat (8700 bosnyák férfi és fiú megölését) hágai Nemzetközi Bíróság háborús bűncselekménynek nevezte. Ráadásul „Srebrenica bűneiért” a baloldalisággal vagy liberalizmussal nehezen vádolható, középen álló Tomislav Nikolić szerb elnök is bocsánatot kért 2013-ban, bár nem volt hajlandó népirtásnak nevezni a népirtást, bár ezt is kimondta a Nemzetközi Bíróság. Szíjártó Péter szerint viszont bár „szomorú”, ami ott történt, azért nem támogatták a kezdeményezést, mert „az az egész régió számára igen veszélyes ellentéteket éleszthet újra a Nyugat-Balkánon”.
Vagyis már megint a hamis békepártiság álcája mögé bújva megint az agresszor érzékenységét és nem az áldozatok emlékét véltük fontosabbnak. Nem nehéz kitalálni, hogy a szégyenfán összejött társaságba kik tartoznak még (a nyilvánvaló Szerbia mellett természetesen Oroszország és Kína is ott lesz). Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bár az efféle emléknapokat egyöntetűen szokták elfogadni, most 19 nem, 68 tartózkodás szerepelt a 84 igen mellett. A beterjesztők abban reménykedtek, hogy összejöhet a száz támogató szavazat. Így matematikailag igaz, amit a szerb elnök, Alekszandar Vucsics (aki a szerb zászlóba törölte a könnyeit) állít, miszerint kevesebben voltak mellette, mint ellene. Kár, hogy az emberiesség olykor nem tud mit kezdeni a matematikával.
Szíjártó kifejezésével élve, szomorú, hogy miközben nagyon is értjük a kínaiak, az oroszok és a szerbek érzékenységét, velük együtt rezzenünk össze az igazság felemlegetése során, az áldozatokhoz viszont alig van szavunk. Tán csak annyi: béke. Mármint agresszori értelemben, ahol a népirtás „csak” bűn, az emléknap megszavazása pedig kudarc. De most már van erre egy másik szó is, amit a világ nagy része szerencsére még ért: szégyen.