Éppen harminc éve veszek részt rendszeresen a választások lebonyolításában szavazatszámlálóként, ezért kora tavasszal megkerestek, vállalom-e a mostani alkalommal is. Mivel igen volt a válaszom, beindult a gépezet. Legközelebb már a polgármesteri hivatalban dolgozó, leendő jegyzőkönyvvezetőm hívott és egyeztetett velem. Kis idő múlva egy meghívó jött az oktatásra, ahol az egész kerület összes szavazókörébe szervezett ember megjelent, és felesküdött arra, hogy feladatát a legjobb tudásához híven végzi. Következő alkalommal elnököt és elnökhelyettest is választottunk, így megalakult a szavazókörünk nyolcfős szavazatszámláló bizottsága.
Ekkorra már kiegészültünk a pártok által delegált tagokkal, akik velünk együtt a szavazás tisztaságát is felügyelik majd. A szavazás előtti pénteken a bizottság elnökhelyettese az egyik jegyzőkönyvvezetővel elment a szavazókörbe, és miután berendezték, és minden ajtót-ablakot lepecsételtek, hivatalosan lezárták azt. Szombaton az elnökünk ment be az önkormányzathoz, ahol ellenőrizte és átvette a szavazókörünkbe szánt szavazólapokat, ezzel immár startra készen álltunk a nagy napra.
Impulzusszavazók
Vasárnap, hajnali 4:40-kor indultam a szavazókörbe, ahol öt előtt birtokba vettük az óvodát. Véglegesen berendezkedtünk, felosztottuk egymás között a feladatokat, én a strigulázást vállaltam. Pontban hat órakor megnyitottuk a szavazóhelyiséget, és belépett az első szavazó. Ő ellenőrzi, hogy üresek a szavazóládák, amiket a jelenlétében kell lepecsételni és lezárni. Ez egy jó tízperces procedúra, ameddig senki mást nem engedtünk a helyiségbe. Amikor mindez megtörtént, akkor kimondtuk, hogy a szavazás jogszerűen megkezdődött. Hattól hétig nem sokan jöttek, de utána beindult a nagyüzem. Mint egy automatizált gyártó gépsor munkásai, úgy végeztük a feladatunkat. Ebédig tartott a feszített munka, utána ritkult a tömeg, majd a vasárnapi ebéd utáni szundit követően ismét hosszú sorok kígyóztak az óvoda folyosóin.
Amíg ebédeltem, azon morfondíroztam, hogy ha politológus lennék, akkor a választás napján egzakt képet kaphatnék a választók döntéséről, a politikai pártokhoz, eszmékhez fűződő viszonyukról. Ha szociológus, akkor remek betekintésem lehetne az emberek életébe, ha pedig antropológus, akkor a nem mindennapi helyzet kínálta viselkedésmintákat figyelhetném meg, felfedezhetném azok sokszínű mozgatórugóit. Éppen ez az a három tudományterület, ami a politikusokat egyáltalán nem érdekli, hiszen a hatalom gyakorlásához ezeknek semmi köze – szerintük –, kivéve persze a kampány idején. Akkor viszont aztán annál inkább.
De milyenek is vagyunk mi, emberek, amikor négyévente egy napon kifejezhetjük és elmondhatjuk „ott, azoknak” a véleményünket a tevékenységükről, pláne, hogy döntést is hozhatunk róluk? Három évtizedes eszeszbé-tapasztalatomat összegezve azt mondhatom, hogy a választói magatartás nem tudatos, és nem konzekvens. A választók többsége nem készül fel sem a döntésre, sem a nagy napon rá váró teendőkre. Lejárt iratok, nem megfelelő szavazókörbe való betérés, az indulókra való szavazófülke előtti rácsodálkozás mind-mind a hatalom gyakorlóinak malmára hajtja a vizet. Sokan azért mennek szavazni, hogy ott, mint egy agorán, nyilvánosan (indulatosan, nagy hangerővel) kifejtsék a véleményüket. Olyankor csitítjuk, tereljük az illetőt, ami általában csak olaj a tűzre, mivel már mi is a gyűlölt hatalom cinkosaivá válunk az elégedetlenkedő szemében. Sokan nem a nyílt színen fejtik ki a véleményüket, hanem a szavazólapokon.
Na, nem a megszokott és elvárt módon, hanem rajzolnak rá, főleg férfi nemi szervet ánégyes méretben, hogy értsük jól a mondanivalót, vagy viccesnek szánt rigmusokat írnak, esetleg alpári módon szólítják fel a távozásra az ország jelenlegi és jövendő vezetőit, cserébe elküldve őket melegebb éghajlatra.
Még különösebb módja a véleménynyilvánításnak a szavazófülke falain való üzengetés. Tapasztalt eszeszbé-tag már a lábak állásából kikövetkezteti, hogy firkálás tényállása forog fenn, kezdők csak az idő múlására figyelnek fel, amikor egy-egy választó különösen hosszú időt tölt a szavazófülkében. Mivel szavazópolgárt nem lehet megzavarni demokratikus, állampolgári jogának gyakorlása közben, ezeket a műalkotásokat csak a művész távozása után tekinthetjük meg. Ha olyan felirat kerül fel, ami bármely indulónak hátrányos, illetve előnyt jelenthet, akkor azt azonnal eltávolítjuk. A szavazólapon kifejtett véleményen az éjszakai órákban, szavazatbontáskor derülünk. Sok szülő rajzoltat gyermekével az egyik lapra, amíg ő a másikat bogarássza – hétfőn, hajnali egykor imádjuk a reménybeli kis Picassókat!
Függönyrángatók
A szavazókat lehet tipizálni a betérésükről is. Van a határozott, a sorban állókat megkerülő ember, aki az eszeszbé-futószalag végén ülő tagnál – ahol éppen nincsen választani vágyó – kezdené a dolgot. Amikor udvariasan visszaküldjük őt a sor végére, meglepődve veszi tudomásul, hogy mások is azért érkeztek, mert szavazni akarnak, nem csak ő. Vérmérséklettől függő a visszavonulás. Van, aki nemzeti színekben pompázó ruházattal adja mindenki tudtára, számára milyen fontos ez a rítus, sőt, ha van, akkor gyermekét is piros-fehér-zöld színű ruhába öltözteti, hajába nemzeti pántlikát köt, esetleg árvalányhajat, és mindenkitől elvárja ezt a fennkölt magatartást. Az ő ellentéte a bizonytalan szavazó, aki szinte azt sem tudja, hol van, és miért érkezett, pedig életkora alapján már többször lehetett ilyen helyzetben.
Ő az, aki meglepődik mindenen, a helyszínen, az eszeszbé-tagok láttán, nem találja a lakcímkártyát, tanácstalanul körbetoporog a szavazólapokkal, a fülkében sok időt tölt – nem firkál! –, kijőve megkérdi, hová tegye a szavazólapokat, miközben felbukik a szavazóládában.
Van a függönyrángató, aki azért, hogy teljes titokban történjen az ikszelése, nagyon ránt a vásznon, ami olyankor átcsusszan a másik oldalra, felfedve az előzőleg eltakart részt. Ezt észrevéve a delikvens ismét ránt egyet, ezzel megint csak a másik térfélre küldve a függönyt. Akkor meghökken, és vérmérséklettől függő anyázások közepette nekiáll, és felindultságát palástolva mértani középre rendezi a függönyt, megnyugodva visszafordul, és elégedetten belekezd a kétperces procedúrába, majd úgy helyezi a szavazóládába a bőséges nyállal gondosan lezárt borítékot, hogy előtte óvatosan körülkémlel a helyiségben. Van az origamizó szavazó, aki mértani pontossággal hajtogatja a lapokat különböző formára, hogy azután ünnepélyes mozdulatokkal, egyenként engedje a szavazóládába hullani azokat, gyengéd pillantásokkal kísérve útjukat. Van aztán a tömködő, aki az összes papírt egyszerre akarja betuszkolni, és van, aki mintha iratmegsemmisítő lenne, úgy eregeti bele a szavazólapokat a ládába.
Kolbász kerítés nélkül
Délben elérkezik minden eszeszbé-tag réme, a mozgóurnázás ideje. Amikor az elnök felteszi a kérdést, ki vállalja, mindegyik, addig felelős állampolgárként munkálkodó személy kisiskolássá változva, másfelé nézve próbál eltűnni az asztal mögött, mintha ott sem lenne. Miért? Most őszintén: ki akar idegen, jobbára elhanyagolt lakásokban fekvő betegekhez betérni? Senki. Természetesen én sem, de a megbízásba ez is beletartozik, a második körben elvállaltam. Harminc éve egy ellenzéki delegálttal mentem, most egy kormánypártival. Szinte ugyanazokban az utcákban, házakban jártam, mint akkor, és szembetűnő volt a változás. A pusztulás. Az, hogy harminc év alatt az állam által nemrég einstandolt, józsefvárosi halálházakban semmi jó nem történt. Sem ház-, sem lakásfelújítás, csak az ecetfák lettek nagyobbak, meg a lyuk a tetőn, és a dzsumbujból dzsungel lett az udvaron. A kukákból ömlött ki a szemét, a gangkorlátok kidőlve, a folyosók alsó részén, burkolat híján, kilátszott a zsaluzás, kidőlt-bedőlt, omladozó vakolatú falak, töredezett, korlát nélküli csigalépcsők – jó ég, életveszély az egész terület!
És az ott lakók! Csupán idősebbek és betegebbek lettek, mint három évtizede, vagy az időközben odaszülető gyerekeik lettek annyi idősek, mint az akkori lakók. Nem ott élők, mert nem élet az. Szűk, sötét, sokszor bedeszkázott ablakú lakások, bent fojtogató, áporodott, sűrű cigarettafüsttel keveredő büdös, levegőtlen ájer. Nyomasztó zsúfoltságban, három-öt vagy még több ember vegetál háziállatokkal az apró, huszon négyzetméteres, két helyiséggel rendelkező odúkban. Beesett, karikás szemük, sárgás arcuk, felpuffadt hasuk, fogatlan szájuk maga a dickensi nyomor megidézője. Mindez pár száz méterre a csinos közszolgálati egyetemtől. Ellenpéldaként említem az emberiességben és anyagiakban általunk soha utol nem érhető Bécset, ahol az igényelhet másik, jobb, emberhez méltóbb lakhatást, akinek az egy főre jutó lakóterülete nem éri el a 38, azaz a harmincnyolc négyzetmétert. Pikóék rehabilitációs terve megvolt a hat darab „százas házra” (100 százalék önkormányzati bérlemény), és lakóira, de a kormány az egyetemet akarja bővíteni a nyolc ház helyén. Mégis! Az ottaniak kivétel nélkül a kormánypártiakra szavaztak. A szóbeszéd szerint kolbászt kaptak cserébe. Pedig még csak kerítésük sincsen.