Aligha fejezhetné ki világosabban a helyzetet, amelyben az 1989-es kerekasztal tárgyalások befejezése után átírt Alkotmány sáncai között a magyar demokraták találták magukat, mint Marxnak a gothai program kritikájáról írt elhíresült mondata: „A valóságos mozgalom egyetlen lépése fontosabb tucatnyi programnál!”
A valaha a szovjetektől kölcsönzött, magyarított Alkotmány átírásával, a jogállami forradalommal az alapító atyák nagyszerű új mederbe terelték a fiatal magyar demokrácia létrejöttének, a politikai rendszerváltásnak a menetét, ám ez a kiváló, jogászi-politológusi mestermű nem élvezte a tömegek felhajtó erejét, akik a bölcs alapító atyák - Antall József, Kis János, Sólyom László, Tölgyessy Péter - művének megadták volna a közönség hangulati legitimációját, hasonlóan a „berlini faldöntéshez” vagy a cseh bársonyos forradalom tüntetéseihez. A kritika fegyverét nem egészítette ki a fegyverek kritikája. A békés átmenet intézményes megalapozása érdekében a szekeret a lovak elé fogták.
„NINCS RAJTA ÁLDÁS”. Majtényi László a harmadik köztársaságról, annak jogrendjéről, a jogállami forradalomról egy 2007. februári konferencián tartott előadásában idézte meg József Attilának egy kevéssé ismert mondatát, így jellemezve a jogállami forradalom elismertségének hiányát: „nincs rajta áldás”. Majtényi László e kifejezés használatát azzal indokolta, hogy „a mi jogállami forradalmunk mentalitásban, a mindennapi életben nem tudta kiemelni az országot a régi vircsaftból.”
Anélkül, hogy utólag bele akarnék szólni a „nagyok dolgába”, azt gondolom, hogy ennek a tömegtámogatás elmaradása a magyarázata. Mert a forradalom – még ha jogállami is - mégiscsak a tömegek tette és nem a jogtudósoké, akkor is, ha a jogtudósok alkotása, az alapító atyák alkotmányozó gyűlése tetőzi be a forradalmat. Az a rengeteg előadás, amit az ellenzék vezetői tartottak, a jogtudósok hihetetlen mennyiségű szakcikke, vitacikke fontos szerepet játszott és játszik abban, hogy az értelmiségi közvélemény magáénak érezze az alkotmányra, a hatalommegosztásra vonatkozó elképzeléseket, ám nyilván nem helyettesíti a megvívott forradalmat, ebben a közönség részvételét.
Persze nem a tüntetések felszabadító élményének elmaradása a felelős azért, hogy a „széles tömegek” nem érzik magukat otthonosan a rendszerváltás utáni körülmények között. Félek, a harmadik magyar köztársaság intézményrendszere „áldás” nélkül maradt volna akkor is, ha valóságos (tüntetéshullámokkal és tömegmegmozdulásokkal járó) forradalom szentesítette volna a - vértelen és erőszakmentes – jogállami forradalmat. Éppen ezt (erőszak, vér, felfokozott indulatok) akarták elkerülni az ellenzéki csoportok vezetői, még inkább a pártállam irányítói.
A harmadik köztársaság „áldásmentességéhez” persze leginkább a biztosnak hitt megélhetés elvesztése járult hozzá, hiszen a tövig eladósodott, szalmaszálba kapaszkodó, hamis mérlegeket közlő szocialista gazdaság elsüllyedését senki sem pénzügyi-gazdasági okokkal, hanem a rendszerváltással magyarázta. A rendszerváltás jelképeit pedig a harmadik köztársaság építményét viselő intézményrendszer és az azokat személyükben megtestesítő új elit hordozta.
A tömegek számára minden más „listaváltás” volt csupán. Átírták a gyárakat, a munkaszerződéseket, az eszközöket, a vagyont a szocia-listáról a kapita-listára. Az új rendszer a tömegek számára elefántcsonttoronyban született, hozzájuk csak az előnyugdíjazással, a leszázalékolással, a munkanélküliséggel, a gyárbezárásokkal kopogtatott be. A nagymarosi gát és az erdélyi falurombolás elleni tüntetések vagy Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének résztvevőit ugyan meglegyintette a katarzis szele, ám ez a szellő hamar leült. A jogállami forradalom átéléséhez kevésnek bizonyult annak vívmányaival az újságokból, a közlönyből megismerkedni. A forradalom legyen forradalom! - folytathatnám Gerő Ernő stílusában, akinek 1950-ben elmondott beszédéből vette át később Kádár János az elhíresült „A krumplileves legyen krumplileves!” fordulatot.
Erre a korábban át nem élt katarzisra, az együtt cselekvés hangulatára vágytak Magyar Péter országjárása alkalmával azok, akik harmincöt évvel a rendszerváltás után hasonló okokból személyesen is meg akarták hallani, tapasztalni ugyanazt, amit persze nyomon követhettek volna akár az elektronikus médiában, akár a hagyományos újságokban.
Kérdezhetik: miért volt fontos személyesen részt venni és meghallgatni a gépkocsiplatóról elhangzott beszédeket? Ugyanilyen okból kérdezhetik: miért járnak az emberek hétről hétre misére, amikor minden mise ugyanazt a rituálét követi, egyik sem különbözik a másiktól? Magyar Péter is szinte minden egyes gépkocsiplatóról elmondott szónoklatában – a kezdő, bevezető mondatoktól meg a spontán reakciókra adott gyors válaszaitól eltekintve – ugyanazt mondta el. Mégis, azon a 185 településen, amelyet öt hét alatt felkeresett, a közönség újra és újra elment meghallgatni és megnézni ugyanazt a misét. A katarzishoz részvétel is kell.
EGY HAZÁNK VAN. Hazánkban a politikusok körében kifejezetten népszerű a Schiller Tell Vilmosából vett idézet: „Erős ember egyedül legerősebb.” A különböző álláspontot, értéket vallók közötti egyensúlyteremtés, a tartós együttműködés, a koalíciós kormányzás többnyire az erősebb partner kizárólagosságra törekvésével végződik, ami miatt folyamatosan átírják a valaha „gránitszilárdságúnak” mondott, vagy annak hitt szabálykönyveket. A kiszorítósdi nem ér véget, azt a szabályok átírásának megnehezítése nem akadályozza meg.
A köztársaság szilárd intézményi berendezkedése nemcsak létrejötte kivételes egyöntetűséget követelő eljárásaitól (kétharmados vagy akár háromnegyedes szótöbbség) eredeztethető, hanem azoknak az értékeknek a valamennyiünk általi elismerésétől, amelyek a kisebbségvédelemtől a hatalmi ágak valóságos megosztásán át, az egyének szabadságának megőrzéséig terjednek. Ha valamennyi a rendszerváltásra szövetkezett, az ellenzéki kerekasztalon képviselt alakulat addig nem oszlik fel, amíg el nem érik – az állampárttal szemben – egységesen képviselt konszenzust, akkor a harmadik köztársaság építményét a végigvitatott és együttesen vallott elvek szilárdították volna meg, és nem az egymás iránti totális bizalmatlanságot tükröző, kétharmados többséget igénylő kérdések végtelen sora.
Igaz, hogy a lehetőségek ablaka néha csak percekre nyílik ki, mégsem szabad az elvek tisztázását elkapkodni, mert kiderül, hogy a sietség egy asztalhoz kényszerítette ugyan a vérnácikat (ők is utálták a kommunistákat) meg a haláltáborokat megjárt zsidókat (ők is utálták a totalitárius hatalmat építő kommunistákat), de „egyszer elválik a tüdő a májtól”, és kiderül, hogy „a haza nem lehet ellenzékben.” Az elvekben adott engedmények megbosszulják magukat.
Egy hazánk van, jobb- és baloldaliaknak, konzervatívoknak és liberálisoknak, és addig kell vitatkozni a jogállamról, a jogállami forradalom építményeiről, amíg mindenki - ahogy Philadelphiában az amerikai alapító atyák bő kétszáz éve - egyet nem ért. Ez pedig nem alakulhat ki úgy, hogy egyetlen párt pártján (lett légyen a Duna, a Volga, a Tisza vagy a Maros partján) áll majd mindenki. Egyszer még a magyarok is lehetnének felnőttek.
VARÁZSPÁLCA HELYETT ÖTSZÁZ NAP. Amikor az ellenzéki erők 2010 óta először számolhattak azzal, hogy a 2022-es választásokon talán többséget szereznek, különféle konstrukciók segítségével kezdték tervezni, hogyan szabadulhatnak meg a politika, a gazdaság, a kultúra minden területét megbénító Orbán-rendszer intézményeitől, annak jelképétől, az Alaptörvénytől, illetve az azt alátámasztó sarkalatos törvényektől. Abból indultak ki, hogy a jogállamot az (Orbánék által írott) jogon kívüli eszközökkel nem lehet létrehozni. Orbánék ketrecében készültek a ketrecharcra.
A legfeljebb kockás papíron kiszámolt szavazattöbbségből származó erős meggyőződést ez a „fából vaskarika” célkitűzés gyorsan meggyengítette. Amíg, harmincöt éve, a rendszerváltás idején az akkori pártállam korifeusai hajlottak a megegyezésre és belementek a (vérnélküli) „jogállami forradalom” megegyezéses formuláiba, Orbán és hívei – noha félelmeiket jól tükrözte a maradék állami vagyon kimenekítése (pl. egyetemek KEKVA-sítása), magabiztosan utasítottak el, tettek nevetségessé minden ilyen átalakítási kísérletet. Mi több, a kezdetben magabiztos ellenzék erői – a politikai, a jogi és az ebből fakadó legitimációs nehézségeket felmérve – maguk is ingadoztak, mint a középparaszt. Féltek, hogy az esetleges győzelmük utáni szükséges és lehetséges lépéseket nem kíséri áldás.
Orbánék biztosan számíthattak arra is, hogy az ellenzék erői nem hoznak létre erős szövetségi ernyőt, nem alkotnak egységet, nem hajlandóak a legalapvetőbb néhány célban megegyezni, és egy időre (mondjuk a Bokros Lajos által javasolt ötszáz napra) nem lesznek hajlandóak felszámolni – az éppen az eltérő mértékű népszerűségük elismertetéséből fakadó – vetélkedésüket.
Orbánék számítása bevált, hiszen az egységes pártszövetség képzete – még ha lett volna is ilyen - a Putyin Ukrajna elleni agresszióját követően épített háborús vérvád hatására elpárolgott, a közönségnek még a városi része is visszasündörgött Orbán „jogrendjébe”. Valószínűleg ugyanígy történt volna Németországban is, mert ha Hitlert nem győzték volna le a szövetségesek, a német lakosság többsége Hitlert választotta volna az Adenauer által vezetett kereszténypártok (CDU-CSU), a Kurt Schumacher vezette szociáldemokraták (SPD), illetve a Theodor Heuss vezette szabaddemokraták (FDP) helyett.
Ahogyan a pártállam korifeusai is csak erőből – pontosabban a szovjetek föléjük terülő védelmi ernyőjének megszűnéséből – értettek, úgy az Orbán-rendszer korifeusai is csak az erőből, így Putyin meggyengüléséből, egy erős népmozgalom fellépéséből (amilyen Magyar Péter Tisza Pártjából lehet) és a külföldről remélt pénzügyi segítség (uniós transzfer) elapadásából értenek.
A hajdani pártállam urainak az Ellenzéki Kerekasztal közvetítette azt a képzetet, hogy az egész társadalommal állnak szemben, ezért léphetett fel az ellenzék által kialakított új köztársasági intézményi berendezkedés a „jogállami forradalom” képzetével. Ettől ma még messze vagyunk. Nem varázspálcára, de egy legalább ötszáz napos program keretében történő erőgyűjtésre és közös fellépésre lenne szükség. Hosszú még a menetelés, mire az Orbán-rendszer urai is felismerik, hogy az egész társadalommal állnak szemben.
József Attila száz éve írta: „Földünkön az idő érik zajtalanul és félelmetesen”. Ma sincs másképp.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.