A kontroll érzetének alapvető feltétele, hogy boldogok legyünk. De pontosan mit akarunk kézben tartani? Azt, hogy a másik hogyan viselkedik, hogy mennyi lesz az adó? Megtervezzük az életünket, vagy a szüleink megtették helyettünk, és mi is így teszünk a gyerekünkkel?
Én is remek gimnáziumba jártam, van három diplomám és két nyelvvizsgám. Úgy terveztem, hogy harmincéves korom körül már lesz karrierem a választott szakmámban, és szabad szemmel is jól látható összeget keresek majd, amivel hozzájárulhatok a családom biztonságához, lesznek gyerekeim, lesz tető a fejük fölött és étel az asztalon. Sőt, néhány könyv is a polcon. Időnként elmegyünk színházba és békésen ünnepeljük a karácsonyt. Ez volt a terv. Tudom, hasonlít kicsit a három gyerek, négy kerék propagandájához, de nem erről van szó.
Azt hiszem, a szüleim is valami ilyesmit terveztek. Ők elváltak, amikor én tizenkét éves voltam. Én negyvenhárom leszek, túl vagyok egy váláshoz erősen hasonlító szakításon, az otthon, amit a volt párommal építettünk, már valaki másé. Ma Angliában élek, végre megint a választott szakmában dolgozom, és igyekszem egyensúlyozni a szörfdeszkán, ami időnként elég labilis az élet hullámain.
A tervek arra valók, hogy csillapítsuk az élet hullámzását, hogy kontroll alatt tartsuk a jövőt. Ez a nagyszüleim idejében működött is. Feltehetően azért, mert nem agyalták túl a dolgokat. Az ember kemény munkával megkeresi a betevőt lehetőleg azon a munkahelyen, ahova húszévesen felvették, megházasodik, felneveli a gyereket, és éli a boldog nyugdíjasok életét. Ez egyszerű.
