Amikor kicsik voltunk, nehéz lehetett velünk. Úgy nyolcéves korunkban volt a legnagyobb káosz körülöttünk, mindennaposak voltak a testvéremmel a konfliktusok, próbálgattuk az erőnket, és igen, verekedtünk is” – enged bepillantást gyerekkorába a párizsi olimpián meglepetésaranyat nyert Márton Viviana, aki ikertestvérével, Luanával együtt soha nem látott magasságokba emelte a tekvandó ismertségét Magyarországon. A sportág legismertebb arcainak hosszú előélete van, Viviana olimpiai bajnoki címe előtt Luana világbajnokságot nyert, de az olimpián csak előbbi indulhatott. Mondják, szinte nincs olyan program, ahová ne együtt mennének, rendszeresen össze is tévesztik őket.
A hasonlóság valóban megejtő a magyar szülők gyermekeként Tenerifén 18 éve született ikrek esetében, akik Madridban élnek, de az Újpest színeiben lettek bajnokok. A mámorító párizsi napokat is teljes szimbiózisban élték meg: – Azon a sorsdöntő napon végig vele voltam, a meccs előtt segítettem a melegítésben és a mentális részben is – említi Luana, hogy milyen szerepe volt Viviana aranyában. – Azt mondtam neki, hogy ezt vártuk, erre edzettünk négy évet, fel vagyunk készülve mindenre, és ez volt az álmunk, élvezze a pillanatot, nem kell feszülnie.
„Tehetséges és jó értelemben vett őrült” – Kicsoda Márton Viviana, aki látszólag a semmiből lett a magyar tekvondó történetének első olimpiai érmese?Márton Viviana olimpia bajnok, övé a magyar tekvondó első ötkarikás aranyérme!A tanács hatott, testvére ugyanis az olimpiai döntőben olyan hallatlanul magabiztosan versenyzett, hogy a finálé nem is végződhetett mással, mint magyar arannyal:
– Igen, szerencsére a döntőben nagyon jó voltam. Az edzőm is azt tanácsolta, hogy ne feszüljek be, és nagyon klassz élmény volt úgy nyerni, hogy a lelátón ott ült az egész családom meg a csapatom
– eleveníti fel érzéseit Viviana, aki szerint a döntőben a szerb világbajnoki ezüstérmesnek volt egy olyan rúgása a sarkával, amelytől neki repült volna a feje, de mégsem, mert elhajolt, és csak a hátát tudta elérni. – Kicsit megijedtünk, de lehetett látni, hogy nem ért hozzá, s amikor megnézték a visszajátszást, akkor látszott tisztán, hogy három centin múlt – eleveníti fel az egyik kulcsmomentumot a kívülről szurkoló Luana. Visszatérő kérdésként meg is kapják, hogy nő létükre mi vonzza őket egy ilyen kontaktsporthoz, mire teljes egyetértésben válaszolják: gyerekkoruk óta nagyon intenzív életet élnek, és ezt ültették át a sportba. – Mi mindennap százszázalékos odaadással edzünk – vágják rá erre, kiemelve, hogy nagyon hisznek a finn edzőjükben is.
Ugyancsak visszatérő kérdés velük kapcsolatban, hogy noha együtt edzenek, egyikük mindig fogyaszt, másikuk pedig több izmot és súlyt pakol magára, hogy különböző súlycsoportban indulhassanak. Viviana magyarázata szerint erre azért van szükség, mert az olimpián nemzetenként egy-egy versenyző indulhat, egymás elől vennék el a helyet. – Márpedig mi indulni és nyerni akartunk, ami most csak nekem jött össze, de Los Angelesben már meglehet mindkettőnknek – magyarázza Viviana. Mondjuk volt olyan utánpótlástorna, ahol mindketten egy súlycsoportban küzdöttek, és a döntőbe jutottak. Na, és akkor mi történt? – hangzik a kérdés. – Akkor szoktunk pénzt feldobni. A vesztes visszalép – magyarázzák az ikrek, akik leszögezik: nem látják értelmét, hogy egymás ellen meccseljenek.
A négy év múlva Los Angelesben tartandó olimpia már most a látókörükben van: – Mi ott folytatni fogjuk az utunkat – mondják egyszerre, az álmuk pedig, hogy két különböző súlycsoportban nyerjenek. Luana az utolsó kvalifikációs versenyen bukta el a párizsi olimpiai szereplést: – Engem nagyon motivál, hogy versenyzőként is átéljem az olimpiát. Most megismertem a játékok hangulatát kívülről, és ebből nagyon sokat tanultam. Ez mind beépül majd a felkészülésembe. Tudom, hogy ettől még erősebb leszek.
