A precízen rögzített cselekményidő 1908. július másodikától 1957. május másodikáig ível, a helyszín pedig többnyire egy Szolnokhoz – a Tiszához – közeli, kis alföldi mezőváros, „ahol álmosabb az idő, és nehezebben telik, mint bárhol”. (A nyilas terror idejének egy része, a Rákosi-éra, majd 1956/57 fejleményeinek zöme viszont a fővároshoz kötődik.)
A falusias kisváros tehát a magyar világ félperifériáját eleveníti meg, mely távol van ugyan a centrumtól, ennek változásait azonban elég gyorsan követi – méghozzá többnyire brutálisabb formában. A kulcsfigurák főként néhány család két-három nemzedékének tagjai, akik egymással bonyolult (olykor zűrös) viszonyban vannak. Sokszínű társaság: akad közöttük deklasszálódó gróf, uradalmi alkalmazott (cseléd, intéző, stb.), Pestről ide „száműzött” gimnáziumi tanár, pap (református, katolikus), rabbi, fényképész, boltos, cukrász (akinek „minyonja és krémese világhírű volt, legalábbis Szolnokon tudtak róla”). S persze, rendre megjelennek a „városi tótumfaktumok”: „Ezek az urak valahogy mindig vannak. Mindig is lesznek.”
A mű a XX. század első felének kataklizmáit az ő – párhuzamosan kibomló – életük tragikus fordulatai révén jeleníti meg. Hegel szerint „a történelem nem a boldogság talaja. A boldogság korszakai üres lapok benne.” Nos, itt szinte egyetlen „üres lap” sincs. Van viszont szenvedés, megalázó kiszolgáltatottság. Ebben szinte nincsenek osztálykülönbségek: a gróf és a cselédje, a tanár és a diákja, az ép elméjű vagy az értelmi fogyatékos rendszerint egyaránt tehetetlennek bizonyul, mindannyian a mostoha körülmények foglyai maradnak. Vagyis szinte sosem alakítják, hanem inkább csak elszenvedik a tektonikus históriai mozgások helyi következményeit. Tapasztalataik szerint minden nagy változás fatális bajt zúdít rájuk: öldöklést, fosztogatást, eszement rombolást, s az egészet a civilizációs kontrolltól megfosztott barbárság – a „neandervölgyiség” – jellemzi. A lázadás itt mindig hasztalan, a lényegen nem változtathat, morális értéke azonban – épp ritkasága miatt – roppant nagy (például a kékcédulás választások elleni akcióé).
A kiszolgáltatottság mértékét illetően azonban életbe vágó különbségek vannak: a kisváros zsidó polgárainak védtelensége ugyanis mindenkiénél szörnyűbb. A szerző nagy evokatív erővel jeleníti meg azt a lélekőrlő folyamatot, melynek során a mindennapok megannyi megszokott szereplőjét (a boltost és családját, a fényképészt, a körorvost vagy vitéz Mund Károlyt, az első világháborús hőst) fokozatosan kiszorítják a munka, a nyilvánosság világából, majd gettóba kényszerítve megfosztják őket a maradék szabadságuktól is. A regény egyik legnyomasztóbb része lett az, amelyik a haláltáborba vivő – infernális – vonatutat ábrázolja. Az olvasó tudatába szinte beleég például az a jelenet, amikor a szerelvény már valahol Sopron körül megáll, csendőrök nyitogatják az ajtókat, akik „meghátráltak egy pillanatra a vagonból kitóduló szag miatt, hát emberek maguk, hogy így?!” Aztán fosztogatni kezdik a páriává alázott embereket.
A mű általános emberképének pesszimizmusára már maga a cím is utal. Lapunknak adott interjújában szólt az író arról, hogy „a mai ember egyszerre őskövület és E. T. Ősemberek szaladgálnak a plázában vagy az Aldi polcai között, ősemberek ülnek a Metropolitan székein”. (Kérdőjelek a pokolban – Népszava, Nyitott Mondat melléklet, június 14.) A regénybeli történelmi katasztrófák is tanúsítják: súlyos ellentét feszül az ember technikai vívmányai és mentális-morális jellemzői között.
Részletek egész sora utal a szűkebb-tágabb környezet szintén lehangoló emberi sajátosságaira. Az erkölcsi minőség itt hosszú-hosszú ideje mit sem változik. Egy-egy kataklizma után „mindenféle-fajta emberi kreációból maradt egy kevés, és az a kevés majd gondoskodik arról, hogy megsokasodjon, és aztán olyanná váljon ez az ország, amilyen volt eddig is.” A mű világában tombol a brutalitás, megszokott a nőkkel szembeni erőszak, döbbenetes mértékű az alkoholizálás. Elgondolkodtató, ahogyan az elbeszélő egy nyilvános tömegverekedés végét kommentálja: „Úgy lett békesség, hogy elfáradtak, ráuntak, végtére is magyarok voltak.”
Tipológiai szempontból a Neandervölgyiek a történelmi regények nagy hagyományú műfajába sorolható. A historikum meghatározó erejét emeli ki, hogy a fejezetcímeket egységesen puszta évszámok alkotják. Ugyanebből eredően nincs a műnek főszereplője (voltaképp maga a történelem válik azzá), helyette a cselekmény kaleidoszkópszerűen változó jeleneteiben emlékezetes alakok sorával találkozhatunk. Némelyikük ábrázolása annyira életteli, hogy szinte személyes ismerősünkké válik.
A mű értelmezését gazdagítja a szerző azzal, hogy rendszeresen utal korábbi műveire. A regénybeli tanár például elbeszélést ír egy taligásról, felidézve így Darvasi hasonló című munkáját. Vissza-visszatér továbbá egy különös, groteszk figurákat szállító, penetráns szagot árasztó ekhós szekér, melynek ponyvájára kék könnycsepp van festve. E fura jármű, amit csak a beavatottak érzékelhetnek, A könnymutatványosok legendája című regény egyik alapeleme volt. Itteni megjelenése – több értelmű metaforaként – valamiképp sorsszerűvé emeli a menetrendszerű tragédiákat.
A Darvasi-epikum hagyományainak megfelelően az álmok, a fantasztikum játékai ezúttal is karakteres szerepet kapnak. A mű fontos antropológiai tanulságai például a grófi kert és a benne álló, minden viszontagságot túlélő puttó szobor párbeszédéből bontakoznak ki: az emberre „rászakadt a 20. század – mondta a puttó. – Elvesztette magát. Nem találja. Keresteti, körözteti. (..) De túl sok az anyag, az ismeret, amit ebbe az új neandervölgyibe kellene beépíteni”.
Az elbeszélésmód tehát igen változatos: az allegorikus/látomásos részek mellett találunk a szövegben esszészerű futamokat (többnyire a tanár meditációiként), riportszerűen eleven leírásokat (például Szolnok bombázása), valamint a leghagyományosabb narrátori előadást. Néha ugyanis elkerülhetetlen, hogy az elbeszélő summázza a cselekmény történelmi hátterének lényegét. E sokféleség egységes egésszé szerveződik, így jön létre az alkotás saját világa, melyben az olvasó kedvére elidőzhet. A befejezés mindent nyitva hagy, a cselekmény egyszer csak megszakad. Az író szerint „olykor beáll az a helyzet, hogy egy történetet, bár még koránt sincsen vége, már nem szabad tovább írni”. Nem kizárt, hogy lesz folytatás.
Infó: Darvasi László: Neandervölgyiek, Magvető, 2024
