- „Az úgynevezett illiberális demokrácia csak ideológiai álca, képviselőit valójában csak a korrupció érdekli”

Magyarországon Önt inkább regényíróként ismerik. De színházi adaptációk, filmek, televíziós sorozatok is fűződnek a nevéhez. Rendező édesapja mennyire határozta meg a pályafutását?

Korán bevezetett az irodalomba. Már kiskoromtól kezdve hallgathattam, amint a forgatókönyveit diktálta. Egyfajta érzéket adott nekem ahhoz, hogyan működik a film, milyen hosszú egy jelenet. Ennek is köszönhető, hogy az utóbbi években több forgatókönyvet írtam filmekhez. Daniel Brühl-lel közösen írtam a Saját lifttel a pokolba című filmet. Detlev Buck rendezte egy Thomas Mann-adaptációmat, az Egy szélhámos vallomásait. Egy hatrészes sorozatot írtam Franz Kafka életéről. A Goethe Intézet valamikor Magyarországon is levetíti majd. És mindezeket talán nem is csináltam volna meg az apám e korai hatása nélkül.

Német nyelvterületen számos rendezvényt tartottak Kafka halálának századik évfordulója alkalmából. Miért olyan aktuális ma is a művészete?

Kafka művei azért szólítanak meg sokakat, mert két olyan területet kapcsol össze, amelyeknek látszólag semmi közük egymáshoz, mégis szervesen összefolynak: egyrészt az álmok, másrészt a bürokrácia világa. Az előbbiben állandóan igazságtalanságot követhetnek el velünk szemben anélkül, hogy tudnánk, üldözhetnek anélkül, hogy megtalálnánk az üldözőt. A bürokráciát Kafka jól ismerte, ő maga is köztisztviselőként dolgozott, az ő egyedi módján ötvözi ezt a két területet.

Jó barátságban volt Esterházy Péterrel, egyike azoknak, akik alkotóházat hoznának létre egykori otthonában. Mennyire vélekedtek hasonlóan az irodalomról, az írás művészetéről? A műveik hangneme meglehetősen különbözik.

Ez valóban így van. De ő úgyszólván feloldozást adott nekem, s ez mindig igen fontos volt számomra. Péter értékelte a lineáris történetmesélést. Amikor nem sokkal a betegsége előtt találkoztunk, azt mondta, újraolvasta A világ fölmérése című regényemet, és azon tűnődött, nem estem-e az irodalmi szintem alá, mert maga a mű nagyon sikeres lett. És azt mondta, nem, nem estem. Tehát ez egy valóban sikeres irodalmi mű. Ezt ő maga mondta nekem, szeretettel és a meglepő sikerre való tekintettel. Sok szempontból rendkívüli módon ösztönöztek a nem lineáris írásai. Az F. című regényem egy fejezetében a főszereplő apa történetét visszafelé mesélem el. És egy német kritikus azt mondta, hogy az ötletet Esterházy Harmonia Caelestis művéből loptam. Egy dániai fesztiválon idéztem is ezt a kritikát Esterházy előtt, és azt mondtam: „Szeretném itt, a szerző jelenlétében leszögezni, hogy így van, tőle loptam”. És Péter viccesen azt mondta, „ezért is vagyok itt”. Szóval tényleg nagy elismerés volt számomra, hogy az ő művéhez hasonlították az enyémet.

Mi volt a titka A világ fölmérésének? Egészen elképesztő siker volt, eladott példányok millióival. A németek ma is annyira érdeklődnek Humboldt és Gaus élettörténete iránt?

Őszintén szólva, még mindig nem tudom megmagyarázni. Talán azért, mert újfajta módon, iróniával, humorral dolgoztam fel a német történelem e 20. századi részét. De most, hogy ezt így kimondtam, rögtön arra gondolok, ez önmagában nem magyarázza az olvasók millióit. Egyszer egy találó szociológiai magyarázat született: ez egy olyan könyv, amit bárkinek könnyen el lehet ajándékozni…

Úgy tudom, a filmváltozatot 3D-ben forgatták, ami azért bátor vállalkozás lehetett.

Nem is lett túl sikeres, a filmváltozat rossz kritikákat kapott, amelyek közül néhány szerintem indokolatlan volt. Mindenesetre hibáztunk ezzel, Detlev Bruck rendező is így látja már. Pedig akkoriban mindannyian úgy gondoltuk, hogy a térhatású film jelenti a jövőt. Azt hittük, hamarosan elterjednek 3D-s televíziók, de nem így történt. Előfordul, ha azt hiszed, meg tudod jósolni a jövőt, akkor hamar kiderül: tévedtél. Ez csak a „tegnapi jövő” volt. És ami tényleg szintén problémát jelentett, hogy nem utólagosan dolgozták át térhatásúvá, hanem úgy is forgatták, ami hatalmas költségeket jelentett. A filmre fordított összeg jelentős része ment el erre. És ennek következtében nem volt kellő számú forgatási nap, nem volt elég idő a próbákra, minden erre a hatalmas vállalkozásra összpontosult. Pedig szerintem a térhatású film jó móka, de még a 15 éves fiam sem akar 3D-ben akciófilmeket nézni.

Szintén óriási siker volt az Én és Kaminski című regénye. Mi volt a valódi célja a művel? A sajátos művészvilág bemutatása?

Nem mondhatnám. Ha szabad egy kicsit önkritikusnak lennem, a regény nem túl mélyreható, karikatúraszerű szatíra. Bizonyos értelemben ezt próbáltam korrigálni későbbi regényemben, az F-ben, ahol egy hosszú fejezet szintén a művészvilágnak szenteltem. Ott megpróbáltam olyannak ábrázolni a művészeti szcénát, amilyen az valójában. Az Én és Kaminskit nem is művészi, hanem újságírói szatírának nevezném. Szatíra egy bizonyos mértékig tolakodó, tájékozatlan kulturális újságírásról, amit akkoriban, gyakran megtapasztaltam. A problémát manapság nem a rossz kulturális újságírás jelenti, hanem az, hogy a kultúrának mindenhol „kiássák a teret”. A műnek persze mélyebb mondanivalója is van, az életrajzíró és alanya közötti parazita kapcsolatot mutatja be.

Ugyancsak nagy siker volt a magyarul idén megjelent Mozgókép című műve, ami egy itthon kevéssé ismert rendezőről, Georg Wilhelm Pabstról szól. A regény betekintést enged a nemzetiszocializmus mindennapjaiba. Hogyan gyűjtötte az anyagot hozzá? Mennyire elegyítette a valóságot a fikcióval?

Korlátozott anyag állt rendelkezésre Pabstról. Fennmaradtak levelei a német filmtárban és a Szövetségi Levéltárban, ahol a Harmadik Birodalom hivatalos levelezése lelhető fel. Rengeteget olvastam a Harmadik Birodalomban zajló mindennapokról. Született néhány igen jó könyv a témáról, többek között egy svéd történésztől, Nicholas Stargardt-tól a The German War (A német háború) címmel, amely pontosan leírja, hogyan változott az emberek mindennapi élete a birodalomban. Pabst munkásságáról persze sok mindent nem tudunk. De ez egy regény és nem életrajz. Például a Pabst által forgatott Der Fall Molander (A Molander-ügy) filmmel kapcsolatos jelenet is kitalált. S egy másik példa: Papst valójában a Tiefland című film társrendezője volt úgy két hétig. Gyakorlatilag Joseph Goebbels küldte Leni Riefenstahlhoz, segítsen neki, mert végtelenül sokáig tartott a forgatás és a színészekkel sem tudott bánni. Ez az együttműködés két hét után véget ért. Nem ismerjük az okokat. Egy történész számára az ügy itt véget is ér, az író dolga viszont az, hogy felvázolja, mi történhetett.

A Mozgókép című regényének egyik alapkérdése: hogyan lehet túlélni egy diktatúrát. Mi a jó magatartás?

Nem egyszerű. Nem is hiszem, hogy létezik általánosan jó megoldás. A könyv egyik inspirációját az adta, hogy az Egyesült Államokban éltem át  Donald Trump elnökségének éveit. Nem állítom, hogy ez diktatúra lett volna, de olyan légkör uralkodott, ahol azt vetted észre: egyre többen kötnek apró kompromisszumokat. Nem azt mondom, hogy soha nem szabad megkötni a legkisebb kompromisszumot sem, mert akkor a normális élet sokszor lehetetlenné válik. De minden kis kompromisszum változáshoz vezet az ember lelkében. Ezeket ugyanis nem csak a külvilággal, hanem saját magunkkal is megkötjük. Csodálom azokat, akik teljes erkölcsi tisztasággal élnek, még a nehéz körülmények között is. De azt is megértem, hogy a legtöbben nem képesek erre. Bár Magyarország nem diktatúra, mégis azt veszem észre: sok magyar rendezőnek kell hasonló döntésekkel szembenéznie, mint Pabstnak a könyvemben. A kérdés, meddig vagy hajlandó az ő játékszabályaik szerint dolgozni? Egy filmhez ugyanis szükség van erőforrásokra, és azok csak kívülről jöhetnek.

Mennyire sikerült a németeknek és az osztrákoknak feldolgozniuk a sötét múltat? Ez a kérdés sajnos még ma is nagyon időszerű Magyarországon.

A múlt feldolgozásának folyamata még tart, vagy ahogy Kertész Imre fogalmazott, még csak el sem kezdtük igazán megérteni a holokausztot. Ugyanakkor a két országban másként viszonyulnak a kérdéshez. Németországban ugyan a múlttal való szembenézés hiányos, de jobbnak nevezhetjük, mint bármely más olyan országban, ahol feldolgozták a múltbéli diktatúra történéseit. A folyamat lassan, az Auschwitz-perekkel indult be, Fritz Bauernek köszönhetően. A hesseni főügyész forradalmi tettet vitt véghez: egy sor Auschwitzhoz köthető személyt emberiség elleni bűncselekményekkel vádolt meg. Beleértve a titkárnőt is, aki csak gépelt, és azt az embert is, aki csak mosott. Ez a forradalmi tett elvezetett a múlt újraértékeléséhez és ahhoz, hogy nem csak a szó szerinti gyilkosokat tartották bűnösnek, hanem azokat is, akik a rendszert fenntartották. Ausztriában viszont a szembenézés helyett a hallgatás kartellje alakult ki. Az osztrákok ragaszkodtak ahhoz a fikcióhoz, hogy ők voltak a nácik első áldozatai az Anschluss miatt. Azt a tényt, hogy a hadsereg azonnal megadta magát, és az emberek ujjongtak, figyelmen kívül hagyták. Ausztriában Kurt Waldheim miatt történt némi szembenézés, nagyon megkésve: Waldheimnek megtiltották, hogy elnökként Amerikába utazzon, mert az SS-ben szolgált. Elismerte ugyan, hogy ez igaz, de azt mondta, a keleti frontra küldték, ahol semmi rosszat sem tett. Ebben az osztrákok is kételkedtek.

Egy ízben figyelmeztetett a jobbratolódás veszélyeire. Tavaly a szélsőjobb PVV nyerte meg a holland választást, szeptember elején Türingiában a szélsőjobb AfD végzett az első helyen, jövő héten az AfD győzhet Brandenburgban, szeptember végén pedig az FPÖ Ausztriában. Hová vezethet ez?

Egyelőre a nagyobb német pártok eltökéltek abban, hogy nem lépnek koalícióra a szélsőjobboldallal. És csak remélni lehet, hogy ez a hajlandóság kitart. Sajnos azonban láthatjuk, így Ausztriában, hogy különösen a régi konzervatív pártok hajlamosak nyitni a szélsőjobb felé. A kérdés ezért az, ellen tudnak-e állni a kísértésnek. Az Osztrák Néppárt (ÖVP) aligha. Az amerikai republikánusok pedig maguk váltak szélsőjobboldali erővé. Ám szinte biztos vagyok abban, Németországban ez a belátható jövőben nem következik be, a szélsőjobbal szembeni elhatárolódás történelmi okokból sokkal mélyebben gyökerezik a társadalomban, mint bárhol máshol. Sok múlik majd az amerikai elnökválasztáson is. Ha Trump veszít, a globális szélsőjobboldali mozgalmak, amelyeket Vlagyimir Putyin is finanszíroz, nagy vereséget szenvednek. S ennek komoly következményei lesznek az egész világon. De ha Trump nyer, akkor gyenge lesz a hajlandóság, hogy szembeszálljanak vele.

Sok magyar egyre erősebben érzi azt, működésképtelenné vált az állam, a szociális rendszer romokban hever, Orbán Viktort azonban több szélsőjobb politikus példaként emlegeti. Hogyan vélekedik az illiberális demokráciáról?

Senki sem elemezte jobban ezt, mint a februárban elhunyt Alekszej Navalnij, aki azt mondta, amire igazán koncentrálni kell, az a korrupció. Az úgynevezett illiberális demokrácia csak ideológiai álca, képviselőit valójában csak a korrupció érdekli. Amiben az illiberális pártok végső soron egyetértenek, az a vágy, hogy zavartalanul folytathassák korrupt üzelmeiket. Mindaz, amit ideológiailag kínálnak, még csak nem is az emberek megtévesztése, mert a választók is sokszor a korrupciót támogatják azt emlegetve, hogy a világ már csak ilyen. Ha hatalmon vagy, akkor elveszed, amit lehet. És ezért volt Navalnij olyan veszélyes, mert ő egyértelműen a korrupcióra fókuszált, átlátott ezen az ideológiai ködön. Ezért nem annyira az ideológiai érvekről kell beszélni, hanem a mögöttük lévő korrupcióról.

Trumpról néhány éve azt mondta, nem lesz képes az USA-t tekintélyelvű kleptokráciává változtatni. Akkor is így gondolná, ha megnyerné a novemberi elnökválasztást?

Az első elnöksége alatt az intézmények nagyon erősnek és ellenállónak bizonyultak, még akkor is, amikor puccsot kísérelt meg. Nem tudom megmondani, hogy ez akkor is így lesz-e, ha valóban újraválasztják. Mert ott van a 2025-ös projekt, a republikánusok le akarják cserélni az összes tisztviselőt.

Ön utószót írt Orwell 1984 című művéhez. Egy orwelli világ felé tartunk?

Nem hiszem. Az utószóban is azt írtam, hogy amikor Trumpék alternatív tényeket terjesztettek, az 1984 ismét bestseller lett az Egyesült Államokban. Bizonyos értelemben tehát maga a könyv biztosította, hogy az orwelli világ ne valósuljon meg. Az emberek az 1984 elolvasása után azt mondták: „Nem ezt akarjuk”. Tanulunk a történelemből, és az irodalom is segíthet nekünk ebben: az 1984 és más művek is. Nem hiszem, hogy olyan rossz lesz a világ.