„A cigány tehetséges faj (sic!), de tehetségét a zenén kívül csak rosszra használja. Rossz tulajdonsága számtalan. Állhatatlan, piszkos, iszákos, kártyás, veszekedő; férfi-gyermek-nő pipás, sőt bagózik, szertelen, szenvedélyes, gyáva, irgalmatlan. Közismert régi szokása az állatmérgezés és fertőzés, hogy a dögöt aztán megehesse” – fejtegette 1928-ban a Társadalomtudomány című orgánum cikke, hozzátéve: mindezek természetesen az úgynevezett vándorcigányokra vonatkoznak. A letelepedettek, akik túlnyomó része zenész, „elhagyták ugyan e szokásokat és sajátságokat, de a faji jelleget és tulajdonságokat jórészt megtartották”.
„Aligha van dologkerülőbb nép, mint a cigány. A szálas férfiak a putri vagy a sátor előtt henyélnek naphosszat, az asszonyok meg a leányok egész nap a faluban koldulnak, a gyerekek meg az erdőről lopkodják a gallyakat” – állította szintén 1928-ban a Magyar Detektív.
Esetenként azonban a két világháború közötti időszakban is lehetett találkozni olyan írásokkal, amelyek jó szándékkal viszonyultak a cigánysághoz. A Magyarság 1931-ben pozitív kicsengésű interjút készített egy húszéves cigány fiatalemberrel, „aki a cigány nép hittérítőjének készül”. A Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap 1935-ben követendő példának állította a Diósgyőrben létrehozott cigányiskolát (a település ekkor még nem volt Miskolc része), ahova 92 gyerek iratkozott be önként, hogy „másokká legyenek, mint elődeik voltak”. A cikk megállapítása szerint „nem félmeztelen, rongyos és nem piszkos gyerekek már ezek, hanem rendes, figyelni tudó, sőt, érdeklődő cigánytanulók, akikből a hivatásuk magaslatán álló tanítónők az írás-olvasás, számtan, beszéd- és értelemgyakorlat, földrajz, testgyakorlás annyi pompás eredményeit mutatták fel, amiről csak az elismerés hangján lehet megemlékezni”.
A fenti idézeteket abból a cikkválogatásból szemezgettük, amely Jakab Attila történész „...föl kell ébreszteni bennük… az emberi méltóságukat…” című könyvében jelent meg. Az alcím: „Cigányságkép a Horthy-korabeli sajtóban (1919-1945)”. A kötet nem pusztán forrásgyűjtemény, amely felsorolja – részben pedig ismerteti és elemzi – a témába vágó cikkeket, hanem kutatástörténeti összefoglaló is. A szerző külön fejezetet szentelt a cigányzenészeknek.
Gulyás Klára kulturális antropológus a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban tartott könyvbemutatón fontos kérdésnek nevezte, hogy szenvedéstörténetként vagy az együttélés szempontjából írjuk meg a romák történetét. Jakab Attila – jelentette ki – próbált mindkét módszertani elvárásnak megfelelni.
- Két jól körülhatárolható álláspont létezik – mondta Kállai Ernő társadalomkutató, volt kisebbségi ombudsman a roma holokausztról, a pharrajimosról folyó vitákkal kapcsolatban. Az egyik szerint Magyarországon nem volt szervezett, faji alapon történő népirtás a romákkal szemben, a másik szerint faji alapú megsemmisítés zajlott. Kállai Ernő úgy vélte,
ez a vita még sokáig nem fog nyugvópontra jutni.
(Persze azt senki sem állítja, hogy a roma népesség körében is olyan mértékű veszteségről lehet beszélni, mint a zsidóság esetében.)
Harmat József írt dokumentumkönyvet a Várpalota melletti Grábler-tónál történt vérengzésről. A tónál lévő akácosban 1945 februárjában több mint száz székesfehérvári és várpalotai cigányt végeztek ki. Eddigi tudásunk alapján ez volt Magyarországon a cigányok elleni legnagyobb tömeggyilkosság. A tragikus esetet említve Jakab Attila hangsúlyozta, hogy a mészárlást faji alapon követték el férfiak, nők és gyerekek ellen, tehát lehet és kell roma holokausztról beszélni. A vidéki zsidóság deportálása után szerinte akarat lett volna arra, hogy a cigánysággal szemben is hasonlóan lépjenek fel, csak már lehetőség nem volt a végrehajtásra.
Könyvében Jakab Attila arra a konklúzióra jutott, hogy
a Horthy-korszakban a „cigánykérdés” alapvetően közrendészeti és népegészségügyi problémaként jelentkezett, de a politikai életben csupán periferiális szerepet kapott. Jóllehet a cigányság alapproblémája szociális, nem pedig etnikai, faji jellegű volt, és szorosan összefüggött a szegénységgel, az aluliskolázottsággal, erről sem a magyar társadalom, sem a hatóságok nem vettek tudomást.
Pomogyi László jogtudóst idézve Jakab Attila úgy fogalmazott: a Horthy-korszakra elsősorban olyan jellegű problémamegközelítések és ellenséges hangú, előítélettől hemzsegő írások jellemzőek, amelyeknek alapgondolata az volt, hogy a cigány lakosság élősdi, kártékony, bűnöző hajlamú és minden szempontból a társadalom kárára van. „Dolgozó cigányoknak” kizárólag a zenészeket tekintették.
